Csak ismételgetem magam, de sokszor csodálkozom, hogy vannak, akik kategorikusan elutasítják, nem hajlandók megenni ezt a – szerintem – nagyszerű zöldségfélét. Van, aki legalább egyfajta padlizsánkrémet megeszik, talán még el is készíti, más pedig kizárólag panírozott, rántott formában eszi meg. Kár.

Tele van már a „receptes naplóm” padlizsános ételekkel, sokszor variálgatom ugyanazt is, kisebb eltérésekkel. És gyakran nem tudok új nevet adni neki, szégyellem is, most, keresgéléskor fedeztem föl, hogy van olyan elnevezés, ami minimum kétszer szerepel. Majd a hosszú téli estéken megpróbálok valami rendet teremteni.

A közelmúltban készült nálunk – nem is egyszer – padlizsánnal, hagymával, paradicsommal megpakolt csirkemell. Egyszer úgy, ahogy legtöbbször szoktam, egyszer meg úgy, hogy a tepsibe simítottam egy réteg főtt rizst, és arra halmoztam a további hozzávalót, így a szaftja jól átjárta, megízesítette a rizst. És nem utolsósorban ez nekem nagyon kényelmes volt, mert akkor csináltam, amikor a gyerekeim is itt voltak, és így nem kellett ugrálnom a konyhában, előre elkészítettem, és csak a sütőben befejezés maradt.

Másik alkalommal szintén csirkemellből és padlizsánból volt rakottas, mindkettőt külön-külön szeletekben megsütöttem, közé szeletekre vágott, szintén sült hagymát is raktam. Végül felvert tojással öntöttem le, amibe pár kanál tejfölt is kevertem. Tehát most fordítva, nem tojásos tejföl, hanem tejfölös tojás volt az öntet, amivel megsütöttem. Ennek megfelelően a párom jól meg is szórta a tányérján pirospaprikával, ahogy a rántottát szokta.

Mindkettőnek fontos eleme, hogy a padlizsánt előzőleg mindig megsütöm. Nem nyersen, nem főve rakom össze, azt gondolom, hogy klasszisokkal jobb úgy az íze. Igaz, többlet munka, meg vigyázni is kell vele, a sok olajat megissza, a kevésben meg esetleg túlpirul, de ennek ellenére a finom íz miatt nagyon megéri...

Babaganus – Baba ganoush

És ismét ki akartam próbálni egy padlizsánkrémet, amilyet még nem csináltam, pedig már régóta terveztem, de valamiért eddig elmaradt. Ez pedig a közel-keleti változat, a „baba-ganoush”. Több ország is magáénak vallja, de alapvetően nagyon hasonló a recept, mindegyik lényegéhez hozzá tartozik a thina, tahina, tahini – vagyis szezámkrém. A fűszerezésben lehetnek különbségek.

Érdekes volt, hogy ahogy receptet kerestem a neten, kiderült, hogy egy-két nappal előtte volt a hvg-n egy olyan, amihez – éppen csak a tahinát kivéve – mindenem volt itthon. Volt viszont szezámmag, tehát úgy döntöttem, hogy itt az ideje azt is kipróbálni házilagos kivitelben.

A recept egyébként egyáltalán nem bonyolult: 2 padlizsánt félbevágva, bekockázva, a sütőben barnásra, puhára sütöttem (tűzön jobb lett volna, talán majd máskor). Kikanalaztam a héjából, összepépesítettem, belekevertem 2 gerezd összenyomott fokhagymát, 1 citrom levét, 4 evőkanál szezámmagkrémet, 2 teáskanál szumákot (itt már említettem ezt a fűszert), 1 teáskanál római köményt. Megsóztam, végül hozzátettem 1 nagy csokor apróra vágott petrezselymet is.

Stílusosan pitával kellene enni, de ez most nem jött össze, viszont pirított és nem pirított kenyérrel is remek volt. Alaposan megkóstoltam „csak úgy”, magában, kiskanállal is, nekem úgy is tetszett. Végül még mártás helyett rizses-húsos összeállításhoz is jól szerepelt.

A tahinához egy csésze szezámmagot serpenyőben szárazon nagyon enyhén megpirítottam. Ezzel nagyon kell vigyázni, ha túlpirul, keserű lesz. Valahogy úgy kell, hogy folyamatos kevergetés közben, amikor az edény átmelegszik, már le is kell venni. Nekem ennek ellenére egy csöppecskét túlsült, de szerencsére még nem annyira, hogy megkeseredjen, csak már kezdett színesedni, ami nem kellett volna. Kihűlés után részletekben, kávédarálóban megdaráltam. (Én a mákot is abban szoktam, gondolom, ha lenne mákdarálóm, alkalmas lenne a szezámmaghoz is.) Aztán hozzákevertem négy evőkanál olajat – fele olívát, fele szezámolajat (ha már volt itthon) – és sót. Most tovább nem ízesítettem, így tettem belőle a padlizsánkrémbe. Illetve egy picit megkóstoltam citromlével, fokhagymával, de a többit egy kis üvegben lezárva betettem a hűtőbe további felhasználásig.

Lucskos káposzta

Gyerekkoromban nagyon válogatós voltam (biztosan mondtam már), pedig bölcsődében, óvodában, napköziben igazán megszokhattam volna mindenféle ételt. De ahogy emlékszem, ez volt az egyetlen – mármint a lucskos káposzta – amit nem az íze, nem a látványa, hanem a neve miatt nem akartam megenni. Most sem vagyok igazán kibékülve ezzel az elnevezéssel, tulajdonképpen nem is szoktam ilyet főzni, inkább csak káposztafőzeléket. Hát nincs nagy különbség, utánaolvasgattam, a fő, hogy ebben a káposzta együtt fő a belevaló hússal, ami valamilyen zsírosabb, gyakran bőrös hús. Én olyan „középutas” megoldást választottam, hogy oldalast vettem, amit szeretek, mégis már elég régóta nem volt az étlapunkon. És egyáltalán nem volt zsíros, úgy éreztem, hogy a szegény disznó, amiből feldolgozták, eléggé diétázhatott, sportolhatott.

Két csontonként fölvágtam az oldalast, így kis, féltenyérnyi darabok lettek. Személyenként kettőt- kettőt számítva tettem az előzőleg csíkokra vágott káposztához. Annyi vízzel öntöttem föl, ami csak kb. kétharmadig lepte el, mert a káposzta térfogata eléggé csökken a főzés során, gondoltam, inkább még teszek hozzá később, ha kell.

A káposzta vékonyabbra volt vágva, mint ehhez az ételhez kellett volna, mert eredetileg máshoz vettem, amihez csak a felét használtam föl, de fölcsíkoztam a maradékot is, mielőtt még kitaláltam volna, hogy mi legyen belőle. Ehhez vagy szélesebb csíkokra, vagy négyzetes darabokra szokták vágni.

Amikor megpuhult a hús, kihúzgáltam belőle a csontokat. Addigra bőven puha a káposzta is. Tettem bele bőven csombort (borsikát), és mivel szeretem, kaprot is. Egy nagyon laza rántást kevertem kevés olajból, egy szűk evőkanál lisztből, csak alig pirítva, pirospaprikával. Ezzel sűrítettem a káposztát, végül egy kis pohár tejfölt is belekevertem.
 

Sült oldalas konzerv babfőzelékkel

Természetes, hogy nem csak annyi oldalast vettem, amennyi a káposztába kellett. A nagyobb részét megsütöttem, sóval, sok fokhagymával, kevés libazsírral, alacsony fokozaton, de nem sütőben, hanem a tűzhelyen. Vizet nem tettem bele, elég volt, amit maga a hús engedett. Mire szép lassan elfőtt róla a nedvesség, és csak a zsír maradt, addigra puha volt. Utána már csak kicsit sütöttem, most nem akartam ropogósra, hiszen zsírtalan volt a hús, nem akartam volna kiszárítani.

Két-két darabot ettünk ebből is, amihez vörösbab-konzervből főztem egy nagyon gyors főzeléket. Lestyánnal és zellerlevéllel fűszereztem, kevés liszttel, pirospaprikával készült a rántás. Mint ahogy konzervnél mindig, itt is előbb a rántást csináltam meg, majd vízzel hígítottam, jól kiforraltam, és a babot csak ezután kevertem hozzá.
 

Sült oldalas felaprítva, rizzsel,
baba ganoush mártással

Valamennyit még megettünk hidegen, a csont kihúzása után vékonyan szeletelve a pecsenye-libazsírral (amiben sült) megkent kenyérre. Hozzá paprika, paradicsom vagy kovászos uborka... csudajó bűnözés, de kell néha ilyen, nem jó mindig a fegyelem!

Ezek után még mindig maradt egyetlen darab. A vége, amin ugyan volt szép hús is, de keresztben, hosszában, nagyobb darab, nem egyenes, tehát simán nem kihúzható csont, és sok-sok porcogó. Erről lefaragtam a húst, így lett belőle még egy étel a maradékfelhasználás jegyében. Mert volt még egy kis adag – talán két kis csészényi – főtt rizs is, ezzel kombináltam. Pirítottam libazsíron egy közepes fej felkockázott hagymát, ehhez kevertem a húsdarabkákat, aztán eszembe jutott, hogy ott virítanak az erkélyen a szép kis piros chilipaprikák, az is jól illene hozzá, tehát abból is raktam bele, végül a rizst, azzal is jól elkevertem, kicsit „sütögettem”.

Hogy semmiképpen se legyen száraz, sűrű mártásként (divatosabb szóval dip) mellétettem a már régebben készített – ismét másféle, közel-keleti típusú – padlizsánkrémet, a baba ganoush-t.

(Ennek a receptje majd legközelebb jön, bár sok helyen szerepel, én is be akarom sorolni a padlizsános kedvenceink közé. Ezekből ugyan már van sok, de a változatosságból sohasem elég.)

Gondoltam, stílusos, ha a szokásosnál több napi nem írás után egy olyanról írok, ami a „nem főzést” szokta jelképezni. Hiszen úgy mondják, hogy valaki éppen csak rántottát tud főzni... vagy éppen még egy rántottát sem. Pedig igazán lehet egy rántottával is kreatív ötleteket felvonultatni. Lehet felhasználni az éppen felhasználhatatlannak tűnő maradékokat is, de lehet célzatosan valami „bővítményt” vásárolni hozzá.

Eredetileg nem terveztem, hogy erről fogok elmélkedni, csak megszokásból készültek fotók. Talán nem kell mondanom, hogy ezek nem egy hét alatt voltak az étlapunkon, hanem pár hónap, de ennek nincs túl nagy jelentősége. Régebben a párom képes lett volna legalább hetenként, de talán még gyakrabban is rántottát enni vacsorára. Ezt többnyire meg is csinálta magának. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, ez egyre ritkábban fordult elő. Talán, sőt valószínűleg, ebben szerepe volt annak is, hogy a tojást kikiáltották olyan fő mumusnak, amelyik az egekbe viszi a koleszterinszintet, és mint ilyen, persze nagyon ártalmas. Szerencsére később „rehabilitálták”, a helyére került a tojás megítélése.

Nálunk már ennél előbb a helyére került a rántotta, ami nem naponta, nem is hetenként, de időnként az asztalra kerül. És már nem vacsorára, hanem ebédre. Ha nincs időm, nincs kedvem ennél komolyabbat, hosszasabbat főzni vagy éppen enni. Ahogy már máskor is írtam, variálgatva, adalékokkal, néha pedig anélkül. (Egyik gyengém, amitől sokan kicsit bolondnak néznek, a jól megsütött natúr rántotta vajas kenyérrel. És ha véletlenül még egy szelet szalámi is van a kenyéren, még jobb. Szerencsére ezt csak ritkán engedem meg magamnak.)

Az egyik – a néha kapható – vékony, csípős debreceni kolbásszal készült, kevés hagymával is megbolondítva, ezek előbb jó ropogósra sütve, aztán rá a tojás.

Mindketten szeretjük a sült paprikát, már az illatát is, az ízét még jobban, ezért a paprikás rántotta is egyik kedvencünk. Más az íze, ha a piros, vastag húsú, kicsit édeskés kápia paprikából készül. Ehhez jól illik, éppen a kontraszt miatt, ha sütök alá egy kis sós, húsos szalonnát is.

A „rendes” fehér paprikát csak csíkokra vágtam, egy hagymát is ugyanúgy, aztán jól megpirítottam, vagyis barnásra sütöttem, mielőtt ráöntöttem volna a jó habosra fölvert tojást.

A szezonja idején a spárga sem maradt ki, hiszen szerintem a tojáshoz minden zöldségféle illik. A fehér spárgát hámozás után darabokra vágtam, pici szalonnával ízesített olajon pirítottam, pároltam.

És hát persze a parasztreggelinek nevezett egészen komplex étel, amit ugyan végül ugyanúgy tojással öntök le és sütök, de talán mégis túlzott egyszerűsítés rántottának nevezni. Akkor jut eszembe ilyet csinálni, ha maradék krumpli van, leginkább a főtt-sült krumpli, ami erre ösztönöz. Egyébként fogalmam sincs, honnan ered ez a „parasztreggeli” elnevezés. Én először Moszkvában ettem ilyet, régen volt, úgy emlékszem, császárhús/szalonna, hagyma, krumpli volt benne, hogy esetleg még mi, arra nem emlékszem. Nagyon helyes, egyadagos kis rozsdamentes serpenyőben tálalták, abban, amiben sült. Aztán mástól hallottam, hogy NDK-ban találkozott ilyennel először. Később aztán itthon megjelent egy mirelit keverék, vettem is akkor, abban paprika is volt. Nemrégiben újra láttam ilyen nevű fagyasztott terméket, de most nem vettem, nem tudom, pontosan mi van benne, de én mindig úgy gondoltam, hogy a krumpli, ami a lényege, talán még a szalonna, a többi fakultatív.

Ez alkalommal is a főtt-sült krumpli volt az alap. Kisütöttem egy kevés szalonnát, volt közte kolozsvári is meg sima füstölt is. Felkarikáztam két szál virslit és egy fej hagymát, hozzásütöttem. Aztán tettem bele a krumplit, végül a tojást.

Általában úgy lehet szépen megsütni a rántottát, hogy miután a serpenyőbe, illetve a már megsütött belevalókra ráöntöttem a jó habosra felvert tojást, már nem kevergetem, hanem csak a széléről fakanállal (vagy mostanában inkább szilikon lapáttal) be-behúzogatom, esetleg megforgatom valahogy úgy, mint a palacsintát.

És én szeretek salátát, savanyúságot, kovászos uborkát stb. enni a rántottához is, még akkor is, ha nem túl zsíros.

Szeretettel ajánlom mindenkinek, hogy ne mondjanak le erről a sokoldalú és mértékkel egyáltalán nem ártalmas ételről, ami a tojás. Sokkal több a hasznos anyag benne, mint a káros, meg hát jó is!

Már a múlt héten lezárult a Goldenblog „verseny” gasztroblog kategóriájának szavazása, vetélkedése, eredményhirdetése. Többen is megírták véleményüket, én ezt nem teszem, csak éppen megemlékezem erről az eseményről.

Számomra a fontos, hogy valaki ajánlott a listába, utána pedig 23 ember szavazott rám, amivel a 164 jelölt közül az 55. helyre kerültem. Én ezt a magam számára elég szép eredménynek tartom, különösen úgy, hogy nem hirdettem, nem kampányoltam, nem szólítottam föl az ismerőseimet – és az ő ismerőseiket – arra, hogy szavazzanak rám. Tehettem volna ezt az általában közösségi portálként emlegetett oldalon, ahol – bármilyen furcsának találják némelyek – nem mindenki regisztrált, hiszen bárkinek szíve joga eldönteni, hogy van-e kedve ilyesmihez. Így például a párom sem szavazott, bár szeretett volna, nem tehette, nem tag ott.

A lényeg: nagyon köszönöm mindenkinek, aki rám, illetve a blogomra szavazott. Megtisztelőnek érzem, és szerencsére tudom, hogy a néhány száz olvasó, aki naponta látogat „engem”, nem azért nem szavazott, mert nem kedveli a jegyzeteimet. Továbbra is igyekszem az ő örömükre (is) lejegyezni az ötleteimet, gondolataimat.

És persze az összes bloggernek gratulálok, további jó főzést, írást kívánok!

A következő hétvégét ismét a barátainkkal együtt fogjuk tölteni. Többször is meséltem már, hogy milyen jó nekünk, hogy vannak ilyen barátaink, vannak szokásaink, hagyományaink, amiket mi magunk alakítottunk ki, és szívesen megtartjuk, mert szeretjük. Ilyen például az is, hogy az augusztus végi összejövetelünkön gulyáslevest szoktunk főzni, persze bográcsban.

És most hallom, látom, olvasom, hogy éppen most szombaton lesz a 2011-es II. Nemzeti Gulyás Nap: „2011. augusztus 27-én tartják országszerte a II. Nemzeti Gulyás Napot, az ötletgazda, Csíki Sándor gasztronómiai szakíró felhívására. A Nemzeti Gulyás Nap az a nap, amikor gulyást, pörköltet, paprikást, lecsót, halászlét főzünk. Nem azonos ritmusra, és azonos recept szerint, hanem azonos szellemben.”

Sok helyen szakácsok főznek, mi nem vagyunk azok, de örömmel, jó kedvvel megfőzzük, majd – és mint eddig mindig – jó étvággyal el is fogyasztjuk, amit főzünk.

Hasonlót kívánok mindenkinek, természetesen akinek kedve, lehetősége, jó társasága van hozzá!