àlabeck

Lucskos káposzta

Gyerekkoromban nagyon válogatós voltam (biztosan mondtam már), pedig bölcsődében, óvodában, napköziben igazán megszokhattam volna mindenféle ételt. De ahogy emlékszem, ez volt az egyetlen – mármint a lucskos káposzta – amit nem az íze, nem a látványa, hanem a neve miatt nem akartam megenni. Most sem vagyok igazán kibékülve ezzel az elnevezéssel, tulajdonképpen nem is szoktam ilyet főzni, inkább csak káposztafőzeléket. Hát nincs nagy különbség, utánaolvasgattam, a fő, hogy ebben a káposzta együtt fő a belevaló hússal, ami valamilyen zsírosabb, gyakran bőrös hús. Én olyan „középutas” megoldást választottam, hogy oldalast vettem, amit szeretek, mégis már elég régóta nem volt az étlapunkon. És egyáltalán nem volt zsíros, úgy éreztem, hogy a szegény disznó, amiből feldolgozták, eléggé diétázhatott, sportolhatott.

Két csontonként fölvágtam az oldalast, így kis, féltenyérnyi darabok lettek. Személyenként kettőt- kettőt számítva tettem az előzőleg csíkokra vágott káposztához. Annyi vízzel öntöttem föl, ami csak kb. kétharmadig lepte el, mert a káposzta térfogata eléggé csökken a főzés során, gondoltam, inkább még teszek hozzá később, ha kell.

A káposzta vékonyabbra volt vágva, mint ehhez az ételhez kellett volna, mert eredetileg máshoz vettem, amihez csak a felét használtam föl, de fölcsíkoztam a maradékot is, mielőtt még kitaláltam volna, hogy mi legyen belőle. Ehhez vagy szélesebb csíkokra, vagy négyzetes darabokra szokták vágni.

Amikor megpuhult a hús, kihúzgáltam belőle a csontokat. Addigra bőven puha a káposzta is. Tettem bele bőven csombort (borsikát), és mivel szeretem, kaprot is. Egy nagyon laza rántást kevertem kevés olajból, egy szűk evőkanál lisztből, csak alig pirítva, pirospaprikával. Ezzel sűrítettem a káposztát, végül egy kis pohár tejfölt is belekevertem.
 

Sült oldalas konzerv babfőzelékkel

Természetes, hogy nem csak annyi oldalast vettem, amennyi a káposztába kellett. A nagyobb részét megsütöttem, sóval, sok fokhagymával, kevés libazsírral, alacsony fokozaton, de nem sütőben, hanem a tűzhelyen. Vizet nem tettem bele, elég volt, amit maga a hús engedett. Mire szép lassan elfőtt róla a nedvesség, és csak a zsír maradt, addigra puha volt. Utána már csak kicsit sütöttem, most nem akartam ropogósra, hiszen zsírtalan volt a hús, nem akartam volna kiszárítani.

Két-két darabot ettünk ebből is, amihez vörösbab-konzervből főztem egy nagyon gyors főzeléket. Lestyánnal és zellerlevéllel fűszereztem, kevés liszttel, pirospaprikával készült a rántás. Mint ahogy konzervnél mindig, itt is előbb a rántást csináltam meg, majd vízzel hígítottam, jól kiforraltam, és a babot csak ezután kevertem hozzá.
 

Sült oldalas felaprítva, rizzsel,
baba ganoush mártással

Valamennyit még megettünk hidegen, a csont kihúzása után vékonyan szeletelve a pecsenye-libazsírral (amiben sült) megkent kenyérre. Hozzá paprika, paradicsom vagy kovászos uborka... csudajó bűnözés, de kell néha ilyen, nem jó mindig a fegyelem!

Ezek után még mindig maradt egyetlen darab. A vége, amin ugyan volt szép hús is, de keresztben, hosszában, nagyobb darab, nem egyenes, tehát simán nem kihúzható csont, és sok-sok porcogó. Erről lefaragtam a húst, így lett belőle még egy étel a maradékfelhasználás jegyében. Mert volt még egy kis adag – talán két kis csészényi – főtt rizs is, ezzel kombináltam. Pirítottam libazsíron egy közepes fej felkockázott hagymát, ehhez kevertem a húsdarabkákat, aztán eszembe jutott, hogy ott virítanak az erkélyen a szép kis piros chilipaprikák, az is jól illene hozzá, tehát abból is raktam bele, végül a rizst, azzal is jól elkevertem, kicsit „sütögettem”.

Hogy semmiképpen se legyen száraz, sűrű mártásként (divatosabb szóval dip) mellétettem a már régebben készített – ismét másféle, közel-keleti típusú – padlizsánkrémet, a baba ganoush-t.

(Ennek a receptje majd legközelebb jön, bár sok helyen szerepel, én is be akarom sorolni a padlizsános kedvenceink közé. Ezekből ugyan már van sok, de a változatosságból sohasem elég.)