àlabeck

Régebben rendszeresen csináltam melegszendvicset, sokféleképpen. Volt olyan, amihez a hozzávalókat egymásra halmoztam, gyakran sorban elő is sütöttem, a végén pedig összerakva, leggyakrabban sajttal a tetején, ami egyúttal össze is fogta az egészet. Például simán a kenyérre vaj, rá egy szelet felvágott, reszelt sajt, mint itt, a képen. De olyan is volt, hogy összekevertem krémmé-pástétommá az alapanyagokat, és azt a kenyérre kenve megsütöttem. Mindegyiket nagyon jól lehet variálni a kedvünk és persze a kéznél lévő anyagok szerint.

Gyerekkoromban, azt hiszem, nem ismertük a melegszendvicset, csak pirítós vagy bundás kenyeret ettünk, amire esetleg rá lehet fogni ezt a nevet. A pirítós nálunk nem szárazon, hanem leginkább libazsírban sült, aztán jól bedörzsöltük fokhagymával, megsóztuk, és általában citromos teával fogyasztottuk vacsorára.

Úgy emlékszem*, a melegszendviccsel akkor ismerkedtem meg, amikor Pesten, a Visegrádi utca és a Szent István körút sarkán nyílt egy büfé, ahol az utcára néző részen kezdtek ilyet árulni. A kenyerek ezzel-azzal voltak megkenve, piros fényű infralámpa tartotta őket melegen. (Ilyen lámpát is akkor láttam először.) Hogy milyen kencék voltak rajta, nem emlékszem, csak arra, hogy volt húsos, gombás, és a legkülönlegesebb – és egyúttal legdrágább – a velős volt. Nekem az volt a kedvencem.

És ezek hatására kezdtünk – mi és mások is – otthon is melegszendvicseket készíteni. Persze biztosan máshol is volt ilyesmi, de én csak azt ismertem, hiszen akkortájt azon a környéken laktam.

A házi szendvicsek is nagyon finomak voltak, legalábbis én mindig kedveltem. A jól rásült sajt pedig különösen nagy kedvencem. Mégis gyakran előfordul, hogy hosszú ideig nem jut eszembe.

Most, pontosabban október eleji utazásunkról Gruyère sajtot hoztunk, amit már régóta szerettem volna kipróbálni. Annyit olvastam róla, főleg francia receptekben, hogy szégyen, hogy eddig még nem próbáltam, nem kóstoltam. Úgy gondoltam, hogy az első próba legyen egyszerű, gyors, francia – annak ellenére, hogy a sajt svájci. Mi más lehetett volna, mint a híres szendvics, a „Croque Monsieur”, az uraknak ajánlott ropogtatni való.

Biztos, ami biztos, receptet is kerestem hozzá, találtam is a francia wikikönyvek között egy szépen, lépésről lépésre leírtat. Külön-külön a kontakt grillben és a sütőben készíthető változat. Én egymás után, néhány nap szünettel mindkettőt megcsináltam.

Tehát a leírás, ami szerint akár egy kisgyerek is megcsinálhatja:

Kell hozzá szendvicsenként: 2 szelet szendvicskenyér, 2 szelet ementáli sajt, 1 szelet, a kenyér méretének megfelelő főtt-füstölt sonka, vaj, két-három dkg reszelt sajt.

Lereszeltem a Gruyère sajtot (ehelyett lehetne a másik ajánlott sajt a Comté), levágtam a sonkát a megfelelő méretre. Minden kenyérszeletet az egyik oldalán megvajaztam. A nem vajas oldalára fektettem egy szelet ementáli sajtot, rá a sonkát és a másik szelet sajtot. Végül a másik szelet kenyeret vajas oldalával fölfelé. Betettem a grillbe kb. öt percre, majd rászórtam a reszelt sajtot, és addig sütöttem még, amíg a sajt már nem ragadt a sütő fölső lapjához.

Sütőben gyakorlatilag ugyanez a séma, csak én egy picit előpirítottam a kenyerek egyik oldalát, azt, amelyiket nem vajaztam.

Így is, úgy is nagyon finom volt, nálam a Gruyère sajt nagyon jól szerepelt, félek, hogy nem fogok ellenállni, hogy máskor is beszerezzem – bár azzal vigasztaltam magam, hogy vannak ennél drágább sajtok is.

Szokták ezt a szendvicset úgy is csinálni, hogy a reszelt sajtot nem „csak úgy” szórják rá, hanem besamel mártásba keverve. Legközelebb azt is kipróbálom, bár a lényeg a sajt íze volt.

Azóta már másféle melegszendvicset is csináltam, ezzel a sajttal is meg másmilyet is, igyekszem most már kisebb szünettel megírni.

*(Mondják, hogy a kor nem dicsőség, ez nagyon igaz is, de én meg úgy gondolom, nem is szégyen – bár néha (gyakran) kellemetlen...)

Akárhogy igyekeztem, nem sikerült egy igazi, mutatós képet csinálni erről a levesről. Viszont szerintem annyira finom volt, hogy mindenképpen megérdemli, hogy leírjam, nehogy megfeledkezzem róla.

Valahogy nem kerestem semmit, csak kattintgattam, olvasgattam a neten, amikor ezt találtam. Megtetszett a leírásból, aztán az első adandó alkalommal megfőztem, és nem csalódtam.

20 dkg csiperkegombát – kicsiket sikerült vennem, így a lábával együtt – gerezdekre vágtam.
Beáztattam egy kis maréknyi szárított vargányagombát, amikor megpuhult, azt is kicsi darabokra vágtam.
Egy szép, de nem óriási sárgarépát gyufaszálnyira (julienne) gyalultam (gyalu hiányában durvára lehet reszelni).
Egy kisebb fej hagymát is apróra vágtam.
Meghámoztam és felvágtam három tojásnyi méretű krumplit.

A krumplit föltettem főzni. Jó lett volna húslevesben, de az nem volt, ilyenkor én bátran használok egy leveskockát, ez esetben másfél liter vízhez, tehát még további sózásra is szükség van. Az erdei gomba áztatólevét is beletettem. Közben kevés olajon kissé megpirítottam a hagymát, hozzátettem a répát – meg még egy egészen kevés fehérrépát és zellert is, de csak azért, mert éppen másik ételhez készítettem, ezért ott volt kéznél, amúgy anélkül is jó – további pirítás után pedig a gombát. Erős fokozaton, kevergetve sütöttem, hogy ne engedjen sok levet.

Végül az egészet a fővő krumplihoz kevertem, és tovább főztem még kb. 10 percig. Ezalatt kibontottam 4 db (tehenes) háromszögű sajtot, többé-kevésbé feldaraboltam, és lassanként, folyamatosan kevergetve a levesbe főztem. Meghintettem petrezselyemmel, tálaltam.

(Ez a sajttal sűrítés, ami persze ízesítés is egyben, nagyon megtetszett, most gondolkozom, mihez lehetne még alkalmazni.)

Azzal kezdődött, hogy kaptam egy zacskó olasz fűszerkeveréket. Összetétele: Oregánó, bazsalikom, chili, paradicsom, sárgarépa, hagyma, természetesen szárított-aprított formában, só is van benne, de szerencsére csak kevés (megkóstoltam).

A neve szerint Mozzarella caprese salátához való, recept is van rajta. Szeretem is nagyon a mindenféle paradicsomsalátát, csináltam is ilyet-olyat nemrégiben is. Most – a fűszert meglátva – mégis az első gondolatom az volt, hogy ki kellene próbálni a kedvenc, egyszerű sajtos keksz (az ecetes) ízesítésére. Ahhoz az alap, csak sóval ízesített változaton kívül már többféle zöldfűszert, egyebet is próbáltam, de csípőset még eddig nem. Arról nem is beszélve, hogy milyen régen nem sütöttem már...

Neki is álltam, először kivettem a margarint a hűtőből, hogy kissé megpuhuljon, és amikor elkezdtem összegyúrni, csak akkor jutott eszembe, hogy a tetejére szórható sajt pedig nincs. Illetve van, de a mélyhűtőben. És mire az kienged, talán már el is megy a kedvem a sütéstől. Így aztán szezámmagot – azt gyakran a sajthoz is szoktam – és lenmagot szórtam rá, persze a szokásos, pirospaprikás tejjel történt kenés után.

Most sikeresen alkalmaztam a csak nem nagyon régen tanult módszert: azt, hogy a tésztát a sütőtepsi méretére kiszabott sütőpapíron nyújtottam ki, kentem és szórtam meg. Ezután szétvágtam kis négyzetekre egy nagyobbfajta derelyevágóval, és a papír segítségével emeltem a tepsire. A legtöbb nem „nőtt össze”, amelyik igen, az is csak kicsit, könnyű volt szétpattintani. A sajtos változatnál amikor próbáltam így, kicsit rosszabb volt a helyzet, a „sajtcérnák” jobban összeragasztották a darabkákat, ezért sokszor nem látszott a derelyevágó cakkos mintája. De mindenképpen így sokkal kényelmesebb, gyorsabb, mint a nyújtódeszkán szétvágni, esetleg formával szaggatni, és egyesével rakosgatni a tepsibe.

A szokásos tésztához – 35 dkg liszt, 25 dkg margarin, 5 evőkanál víz, 2 evőkanál almaecet – egy evőkanál fűszerkeveréket és egy teáskanál sót tettem. Így az eredmény csípős, de nem kibírhatatlan lett, figyelembe véve, hogy mi nem szoktunk túl erőset főzni-enni. És jó bőven szórtam rá a kétféle magból, nem igazán sikerült egyenletesen, de ez minket nem zavart. A keksz rekord idő alatt elfogyott, ma vagy holnap sütöm a következő adagot.

Képfrissítés a 2007. 07. 31-iki bejegyzéshez.

Valószínűleg sokan nem értenek meg, de mi – a családom – szeretjük a legtöbb főzeléket. Például a kelkáposztát is.

Ezért beszereztem egy csinos kelkáposztát, olyat, amin még a külső sötétzöld levelei is rajta voltak, és nem voltak fonnyadtak. Csak az volt a gond, hogy a mi adagunkhoz (2 személy) képest túl nagy volt.

Jól megmostam, négybe, majd ujjnyi csíkokra vágtam, fazékba, vízbe pakoltam, egyet forraltam rajta. Ekkor leszűrtem, egy részét félretettem a fagyasztóba egy későbbi alkalomra. (Ha nem teszek el belőle, akkor is mindig felforralom egyszer, aztán leöntöm az első levét.)

A maradékot tovább főztem annyi vízben, ami nem lepi el egészen, mert a káposzta terjedelme a főzés során sokkal kisebb lesz. Rászórtam egy pici őrölt köménymagot, borsot és borsikát (más néven csombort), megsóztam.

Három inkább kicsi, mint közepes szem krumplit meghámoztam, apró darabokra vágtam, hozzákevertem a káposztához.
Valamikor már megpróbáltam krumpli nélkül is, de úgy találtam, hogy azzal mégis jobb, csak ne legyen sok, és ne legyenek túl nagy darabok.

Rántást készítettem: egy evőkanál olajban két kis gerezd összenyomott fokhagymát, egy evőkanál lisztet megforgattam, egy kiskanál pirospaprikával megszórtam, és kis vízzel és fél pohár tejföllel fölengedve hozzákevertem a káposztához. (A tejfölt szért, hogy lágyabb legyen az íze.) Lassan még forraltam pár percig, hogy a liszt nyers ne maradjon.

Debreceni kolbászt sütöttem mellé.

*Megjegyzés: A képet már nagyon időszerű volt frissíteni, bár nem ez volt az egyetlen csúnya kép, de valamiért most belenéztem, és mivel amúgy is éppen kelkáposzta-főzeléket készültem főzni, megpróbáltam legalább kicsit szebbet fotózni. (És akkor már ugyanúgy debrecenit sütöttem hozzá, bár eredetileg mást terveztem.)
A bejegyzés tartalma, tehát az étel leírása alapvetően nem különbözik a mostanitól, bár ez alkalommal elég kicsike volt a kelkáposzta, tehát nem tettem félre belőle, éppen csak két napra terveztem, ilyenkor általában egy nap kihagyással szoktuk enni – ma lesz a második.