àlabeck

Mindenkinek szép ünnepet,
nyugalmat, békességet, vidámságot, örömet, egészséget kívánok!

...de ezúttal nem füstölt halból. A sólet utáni napon valami „lazább” ételre gondoltam. A tészta ilyenkor mindig praktikus, gyors. És a hal is. Nem egyszer főztem már füstölt halas tésztát, nagyon jó is volt. Meg paradicsomos-halasat is, bár azt inkább konzerv halból, főleg tonhalból szoktam. De most nem füstölt és nem konzerv volt a tervem. Ez az étel még így is rekord idő alatt elkészül.

Volt is a fagyasztóban egy csomag vadlazac – legalábbis így nevezik. (Ugyanaz a dobozos fajta, amit máskor is vettem már, mivel amúgy is fagyasztott, nyugodtan meg lehet várni, akkor vásárolni, amikor éppen akciós, aztán elhasználni, amikor éppen kedvem van.)

Az előzőleg kiengedett halakat leöblítettem, papírtörlővel megszárítgattam, ~2 centis darabokra fölvágtam. Egy kisebb fej apróra vágott hagymát kevés olajon megpirítottam – csak éppen világos sárgásra. A végén hozzátettem két gerezd picire vagdalt fokhagymát is. Ráöntöttem egy kevés főzőtejszínt, lassan forraltam. Beleszórtam kb. egy teáskanálnyi szárított fűszerkeveréket: kakukkfű, rozmaring, bazsalikom, oregánó összemorzsolva. Mikor már szinte az egész levet elfőtte, a hagyma szétfőtt, a fűszerek is szépen eloszlottak benne. Ekkor tettem bele a lazacdarabokat, és magas fokozaton átforgattam mintegy két percig. Ezután tettem hozzá a 3 dl tejszín maradék részét, ezzel is jól összeforraltam, míg kissé besűrűsödött.

Közben megfőztem kettőnknek kb. 15 dkg tagliatelle – széles metélt – tésztát, amit leszűrés után beleforgattam a tejszínes-fűszeres-halas mártásba. Azon frissen tálaltam.

Nagyon-nagyon ritkán főzök sóletet, nem is emlékszem, mikor volt utoljára. Azért, mert valamikor réges-régen, még a kapcsolatunk elején a párom mondta, hogy ő azt nem szereti, mert „fújtós”. És mivel igazán nem panaszkodhatom, hiszen ezenkívül nem sok olyan étel van, amit nem szeret, olyan meg még kevesebb, amit nem enne meg, tehát sólet nem volt. A bablevest szereti, tehát szárazbabból inkább azt főztem, főzeléket is ritkán, de akkor friss, fejtett babból.

És akkor most mégis mi történt?

Előző vasárnap elmentünk a Kazinczy utcába, hogy körülnézzünk kicsit a Judafesten. És természetesen arra is gondoltam, hogy eszem ott egy sóletet, sőt, elméletben még a párom is vállalkozott volna rá, hiszen igen régen nem kóstolta már. Volt is, nem is egy helyen, jól megnéztük, sétálgattunk, hiszen még elég korán volt ebédeléshez. A vége pedig az lett, hogy a meglehetősen hideg időben a kezünk elgémberedett, meg egyébként sem a kedvenc szokásom télikabátban enni, tehát inkább hazajöttünk, és megettük ebédre, amit előzőleg főztem. Viszont eldöntöttem, hogy most – például a következő szombatra, mert ha már... akkor szombatra – mindenképpen sóletet fogok főzni.

Ez is olyan étel, amihez – már aki szokott főzni – mindenkinek megvan az egyetlen, a tökéletes receptje. (Mint a lecsóhoz, a töltött káposztához vagy akár a paprikás krumplihoz ... még sorolhatnám.) Én arra próbálok emlékezni, ahogy gyerekkoromban a nagymamám főzte. Nálunk például nem volt benne gersli (szebbik nevén árpagyöngy), de volt egy kevés zöldség. Nem volt benne töltött libanyak, mert bár azt is csinált a nagymamám, amikor libát vágott, de csak megsütötte, és úgy ettük, mintegy felvágott helyett. És volt füstölt libahús és marhaszegy is.

Nos, az enyém egészen biztosan nem lett kóser. Részben azért, mert miután megnéztem a piacon, hogy mennyibe kerül a füstölt libamell, úgy döntöttem, hogy jó lesz nekem a füstölt tarja is, de legalább abból sikerült nem gyorspácolásút, -érlelésűt venni, hanem igazi füstöltet. És hát ha jól belegondolok, libával sem lett volna kóser ez a sólet, ahhoz jó sok feltételnek kellene még megfelelni.

A füstölt húst előző nap hideg vízbe beáztattam, párszor cseréltem is rajta a vizet, hogy nehogy túl sós legyen majd az étel. A fél kiló babot csak fél napra áztattam, szintén hideg vízbe.

Egy közepes fej hagymát felkockáztam, libazsírban (mert az volt itthon) megdinszteltem. Megszórtam egy kiskanál liszttel, két kanál pirospaprikával, kevergettem, majd fél pohár vízzel fölengedtem. Belekevertem a babot. Ráfektettem a kb. kétujjnyi vastagra szeletelt húsdarabokat. Arra pedig két-két nem túl nagy darab sárga- és fehérrépát. Fölengedtem annyi vízzel, ami jó bőven ellepte, majd főzni kezdtem. Amíg felforrt, addig magas fokozaton, utána pedig szép lassan.

Amikor a hús megpuhult, kivettem egy külön tálba. Azért is, mert egy kicsit túl sok volt – szándékosan, jó lesz majd a maradék más ételhez is – meg azért is, mert úgy könnyebb tálalni. A helyére betettem jó alaposan megmosott 8 db tojást. Így még 15 percig tovább főztem, elkészültek a kemény tojások is. Majd a meghámozott tojásokkal és a hússal együtt tálaltam.

A főzéshez azt találtam ki, hogy van nekem az a szép és jó fritőzöm, ami elég régóta méltatlanul mellőzve érezheti magát. Nem is sütök túl gyakran bő olajban valamiket, de ha mégis, még akkor is úgy érzem, hogy a kettőnk adagjáért nagyon nem érdemes elővenni, olajjal feltölteni. De ebben főzni is lehet, nem ragad bele az étel, hiszen remek a bevonata, jól szabályozható a hőmérséklete, nyugodtan ott lehet hagyni a kicsi fokozatán, nem kell foglalkozni vele. Tehát ebben főtt a sólet. Remekül bevált – az edény is, a recept is.

Ez pedig egy jó öreg klasszikus a melegszendvicsek sorában – szerintem. A kivájt zsemlébe bepakolt valamilyen töltelékkel szinte nem lehet szégyent vallani. Lehet sós és édes is, nagyon közkedvelt az édes túróval töltött zsemle, amikor a tölteléket hasonlóan készítjük, mint a palacsintához, vagyis a túrót cukorral, tojással, citromhéjjal keverjük el, aztán a zsemlékbe töltve sütőben megsütjük. Nagyon jó!

Valamikor régen már megírtam egy húskonzerves kencével készült változatot. Ez a mostani még annál is egyszerűbb, de mutatósabb és talán finomabb is.

Szokás szerint a zsemléket kettévágtam – jobb, ha nem egészen frissek, könnyebb bánni velük – és a belsejüket kiszedegettem, hogy kb. egy centis réteg maradt. (A kiszedett részt megszárítva, esetleg pirítva is morzsaként fel lehet használni.) Egy alufóliával bélelt tepsire fektettem.

Négy zsemléhez 15 dkg kicsi gombát cikkekre vágtam. Kb. 5 dkg húsos szalonnát felkockáztam, megpirítottam. Hozzátettem a gombát, addig sütöttem, míg a levét elfőve megpirult. Ezt a keveréket szétosztottam a zsemlékbe. Mindegyikre egy egész tojást ütöttem, és a 200 fokra előmelegített sütőbe tettem, kb. 5 perc alatt, alsó-felső melegítéssel, megsütöttem. Ezalatt a tojások fehérje ráfutott a még kissé lágy sárgájára, hasonló érdekesen, mint amikor serpenyőben sütünk tükörtojást, és közben fedővel letakarjuk. (Nem tudom megmondani, miért, gyerekkoromban csak így szerettem.)

Természetesen friss-forrón a legjobb. Nálunk mégis megmaradt egy darab, azért az is teljesen ehető volt másnap.

Már jó néhány éve, hogy a különböző vásárokon, utcai ünnepségeken, búcsúkon az olajban sült lángost felváltotta a kenyérlángos, illetve langalló, amit előszeretettel neveznek mindenhol „töki pompos”-nak. Nyilván azért ez a kedvenc név, mert ez a legviccesebb, főleg, ha valaki nem is tudja, hogy Tök, az egy község Zsámbék és Perbál között, vagyis nem tök, és ott a „pompos” a neve ennek az ételnek, aminek egyébként tájanként változó, sokféle elnevezése van.

Ezzel együtt szerintem nagyon jó ötlet, hiszen sokkal egyszerűbb egy ilyen vásáron, mint a forró olaj mellett állni, sütni valakinek, és még az égett olajszag sem szállong keresztül az egész eseményen. És nem lesz az ember tőle fülig olajos. (Félreértések elkerülése végett; én szeretem a „rendes” lángost is, csak nem olyankor.)

És ezt is szeretem, szívesen ennék itthon is, mégsem sütöttem még soha. Ennek több oka is van: nem vagyok nagyon jó barátságban a kelt tésztákkal, két emberre nem is érdemes, hiszen leginkább csak frissen jó – ez már éppen elég kifogás, hogy ne is próbáljam meg. Nemrég viszont olvastam egy jó ötletet, igaz, ez Flammkuchen néven volt, de attól még ez is olyasmi. Jó recept, hogy valami hasonlót mégis tudjunk enni, de a hozzám hasonló lusták is könnyen, gyorsan megcsinálhassák. És mivel mostanában rákattantam a melegszendvicsre, éppen jó alkalom volt ezt is elkészíteni.

Vettem olyan zsemlefélét – mini bagett néven – amit előkészítve árulnak, és otthon csak be kell rakni a sütőbe, készre sütni, és máris az asztalon a friss, meleg péksütemény.

Ezeket – persze még sütés előtt – kettévágtam, minden darabot megkentem tejföllel, megszórtam felkockázott lila hagymával. Aztán kockázott húsos szalonnát tettem rá. Az előmelegített sütőbe raktam, amíg a szalonna és a hagyma is már láthatóan pirulni kezdett. Akkor kivettem, megszórtam reszelt sajttal. (Még mindig a Gruyère volt, de most egy úgynevezett lágy (mild) fajtája, ebből is hoztunk egy darabkát. Persze másféle is jó, hiszen ilyen igen ritkán van a háztartásban. A sütőbe visszatéve a sajtot ráolvasztottam, és már kész is volt a zsemlelángos.