Nagyon-nagyon ritkán főzök sóletet, nem is emlékszem, mikor volt utoljára. Azért, mert valamikor réges-régen, még a kapcsolatunk elején a párom mondta, hogy ő azt nem szereti, mert „fújtós”. És mivel igazán nem panaszkodhatom, hiszen ezenkívül nem sok olyan étel van, amit nem szeret, olyan meg még kevesebb, amit nem enne meg, tehát sólet nem volt. A bablevest szereti, tehát szárazbabból inkább azt főztem, főzeléket is ritkán, de akkor friss, fejtett babból.

És akkor most mégis mi történt?

Előző vasárnap elmentünk a Kazinczy utcába, hogy körülnézzünk kicsit a Judafesten. És természetesen arra is gondoltam, hogy eszem ott egy sóletet, sőt, elméletben még a párom is vállalkozott volna rá, hiszen igen régen nem kóstolta már. Volt is, nem is egy helyen, jól megnéztük, sétálgattunk, hiszen még elég korán volt ebédeléshez. A vége pedig az lett, hogy a meglehetősen hideg időben a kezünk elgémberedett, meg egyébként sem a kedvenc szokásom télikabátban enni, tehát inkább hazajöttünk, és megettük ebédre, amit előzőleg főztem. Viszont eldöntöttem, hogy most – például a következő szombatra, mert ha már... akkor szombatra – mindenképpen sóletet fogok főzni.

Ez is olyan étel, amihez – már aki szokott főzni – mindenkinek megvan az egyetlen, a tökéletes receptje. (Mint a lecsóhoz, a töltött káposztához vagy akár a paprikás krumplihoz ... még sorolhatnám.) Én arra próbálok emlékezni, ahogy gyerekkoromban a nagymamám főzte. Nálunk például nem volt benne gersli (szebbik nevén árpagyöngy), de volt egy kevés zöldség. Nem volt benne töltött libanyak, mert bár azt is csinált a nagymamám, amikor libát vágott, de csak megsütötte, és úgy ettük, mintegy felvágott helyett. És volt füstölt libahús és marhaszegy is.

Nos, az enyém egészen biztosan nem lett kóser. Részben azért, mert miután megnéztem a piacon, hogy mennyibe kerül a füstölt libamell, úgy döntöttem, hogy jó lesz nekem a füstölt tarja is, de legalább abból sikerült nem gyorspácolásút, -érlelésűt venni, hanem igazi füstöltet. És hát ha jól belegondolok, libával sem lett volna kóser ez a sólet, ahhoz jó sok feltételnek kellene még megfelelni.

A füstölt húst előző nap hideg vízbe beáztattam, párszor cseréltem is rajta a vizet, hogy nehogy túl sós legyen majd az étel. A fél kiló babot csak fél napra áztattam, szintén hideg vízbe.

Egy közepes fej hagymát felkockáztam, libazsírban (mert az volt itthon) megdinszteltem. Megszórtam egy kiskanál liszttel, két kanál pirospaprikával, kevergettem, majd fél pohár vízzel fölengedtem. Belekevertem a babot. Ráfektettem a kb. kétujjnyi vastagra szeletelt húsdarabokat. Arra pedig két-két nem túl nagy darab sárga- és fehérrépát. Fölengedtem annyi vízzel, ami jó bőven ellepte, majd főzni kezdtem. Amíg felforrt, addig magas fokozaton, utána pedig szép lassan.

Amikor a hús megpuhult, kivettem egy külön tálba. Azért is, mert egy kicsit túl sok volt – szándékosan, jó lesz majd a maradék más ételhez is – meg azért is, mert úgy könnyebb tálalni. A helyére betettem jó alaposan megmosott 8 db tojást. Így még 15 percig tovább főztem, elkészültek a kemény tojások is. Majd a meghámozott tojásokkal és a hússal együtt tálaltam.

A főzéshez azt találtam ki, hogy van nekem az a szép és jó fritőzöm, ami elég régóta méltatlanul mellőzve érezheti magát. Nem is sütök túl gyakran bő olajban valamiket, de ha mégis, még akkor is úgy érzem, hogy a kettőnk adagjáért nagyon nem érdemes elővenni, olajjal feltölteni. De ebben főzni is lehet, nem ragad bele az étel, hiszen remek a bevonata, jól szabályozható a hőmérséklete, nyugodtan ott lehet hagyni a kicsi fokozatán, nem kell foglalkozni vele. Tehát ebben főtt a sólet. Remekül bevált – az edény is, a recept is.