àlabeck

A darált hús – és a belőle készült fasírt – nagyon alkalmas arra, hogy mindenféle adalékot, ízesítőt rakjunk bele. És nem kémiai ízfokozóra gondolok, hanem például a klasszikus főtt tojás, többféle zöldség, sajt, túró és még sok más is lehet. Eszembe jutott, hogy aszalt szilvával töltött húst, csirkemellet nagyon szeretjük, de fasírtot tölteni ezzel még nem próbáltam.

Elkészítettem a fasírtmasszát ugyanúgy, ahogy máskor. 60 dkg darált pulykacombhúst összekevertem két kis fej aprított hagymával, két gerezd összenyomott fokhagymával, sóval, borssal, nem sok majoránnával és pirospaprikával, két egész tojással és egy áztatott, kinyomkodott zsemlével. És amit nem a megszokott: belekevertem még egy teáskanál őrölt fahéjat is. Ez szerintem nem túl nagy mennyiség, de ahhoz elég, hogy érezhető legyen. Másféle hússal már többször kipróbáltam, én nagyon szeretem a fahéjat sós ételben is.

Az aszalt szilva, amit a piacon vásároltam, elég puha volt, ezért nem volt szükséges előáztatni. Hogy a darált hústól ne térjen el nagyon a halmazállapota, minden darabot felvágtam – méretétől függően – három-négy részre.

Egy adagnyi hús közepére tettem kb. egy-két egész darabnak megfelelő szilvát, ráhajtogattam a többi húst, lapos fasírtokat formáltam. (Én egy kanál segítségével igyekszem egyforma méretűre csinálni.) Egy tálkában szezámmagot összekevertem prézlivel – a szezámmag volt több – abba egyenként beleforgattam.

Tepsit szilikonlappal béleltem, olajszóróval megolajoztam, abba fektettem a fasírtpogácsákat. Végül a tetejét is megspricceltem olajjal, 180 fokos sütőben megsütöttem, közben megfordítva, hogy egyenletesebben süljön. (A szilikonlap nagyon sokat segít, hogy könnyebb legyen a mosogatás, csak azt nem tudom, miért ilyen furcsa színekben gyártják. Biztos van oka, csak azt én nem ismerem, ez az élénk kék nem nagyon jól néz ki az ételhez.)

Köretként krumplipürét csináltam hozzá. Talán már említettem. hogy a püré nem a legnagyobb kedvencem, de néha úgy érzem, éppen az illik az ételemhez. De olyankor is inkább sűrűre csinálom, és egyáltalán nem bánom, ha nincs teljesen pépesre törve, itt-ott kis darabkák akadnak benne. Persze azért a törés után tejet tettem bele, vaj helyett pedig most három darab puha kockasajtot kevertem hozzá, végül pedig petrezselyemmel is ízesítettem.

Utóirat: én sem túl régen szereztem be olajspricnit, addig vagy ecsettel, vagy egyszerűen egy kiskanállal olajoztam az olyan hűsokat, amire csak nagyon keveset akartam tenni. Az olajozó ugyanolyan, mint pl. egy kölniszóró, de mivel többen is kérdezték, megmutatom. Több helyen is lehet venni, nagyobb élelmiszerboltokban is, ahol van konyhafelszerelési apróságok részlege. Fémből is létezik, de nekem jobban tetszett az üveg.

Megjegyzés: természetesen bármilyen darált húsból elkészíthető, és aki a szilvásat szereti, de a fahéjat nem, hagyja el nyugodtan, úgy is finom lesz.

Már nagyon régóta március elsején mindig a bolgár martenica (мартеница) jut eszembe, ami ünnep is, jelkép is. Piros és fehér fonalakból van a jelkép, amit ilyenkor a ruhájukra tűznek, és hordanak március végéig, vagy amíg meg nem látnak egy virágzó fát, és akkor arra rátűzik. Az ünnep neve pedig „Baba Marta” (Баба Марта), ez úgy nagyjából azt jelenti, hogy „március nagyi” vagy „március néne”. Ez a nagyi pedig igen változó hangulatú, hol mosolyog, hol haragszik, mint maga a március. Sokféle régi szokás kapcsolódik még ehhez az ünnephez – és bizony a mai napig Bulgáriában nem feledkeznek el ezekről – sok lenne leírni, a lényeg, hogy a tavasz kezdete, és a termés reménye benne van.

Ez az én kétféle martenicám már nem olyan szép, nem olyan rendezett, nem néz ki újnak, a színe is kicsit megkopott, és ez nem véletlen, kb. 40 éve őrzöm emlékként bolgár barátoktól. Ugyanis ilyet az ember nem vesz, nem csinál saját magának, mindig ajándékba adják. Sajnos, az idő elsodort minket egymástól, de ha máskor nem is, ilyenkor mindig eszembe jutnak.

Ezek a kis jelképek igen sokfélék, a legegyszerűbb, összecsavart fehér és piros fonaltól kezdve a bábukig. Ha babákat csinálnak, mindig a lány a piros, a fiú a fehér.

Nem jutott volna eszembe erről írni, de megláttam Max és Garffyka Márciuska bejegyzéseit a romániai hasonló szokásokról, és mivel én nem tudtam, hogy ott is van ilyen, gondoltam, mesélek egy keveset a bolgár változatról, hátha mások meg azt nem tudják.

Egyetértek, értékelni kellene a szép szokásokat.

(A szebbik kép innen van, és itt látható még jónéhány.)

Van egy jó kis műsor a főzős tévében, az a címe, hogy „csak négy hozzávaló”. Abban láttam ezt az ételt is, ami azonnal megtetszett, így el is készítettem. Nem hiszem, hogy szükséges lett volna, hogy pontosan leírjam a receptjét, nem is tudom, hogy ők mennyire adták meg pontosan. Több alkalommal is láttam már ezt a műsort, szerintem a lényeg, hogy ötletet ad, nem annyira precíz receptet.

Erre már előre készültem, úgy, hogy amikor a sült tarjához főztem a rizst, szándékosan nagyobb adagot csináltam, hogy ehhez is maradjon belőle. Annyira mégsem számoltam ki jól, mert maradt a tervezett üres rizs, de maradt a hagymával összekevertből is. Ez persze egyáltalán nem zavart, összeraktam a kettőt, így hagymás lett az egész, de csak kissé.

Kb. 10 dkg húsos füstölt szalonna – baconszél néven árulják a piacon – volt a hűtőben, azt kockára vágtam, serpenyőben megsütöttem. Kihalásztam a szalonnát, a zsírt benne hagytam. (Ezt pl. egy vokban meg lehet úgy oldani, hogy csak félrehúzom, én inkább kiszedtem, hogy meg ne égjen.) Négy tojást felvertem egy kevés tejjel, beleöntöttem a forró zsírba, és kevergetve megsütöttem. (Például ebben különbözik egy „rendes” rántottától, azt nem kevergetem, éppen hogy vigyázok, hogy szépen egyben maradjon). A lapáttal, amivel kevertem, kis darabokra vágtam. Mellétettem a főtt rizst, visszatettem a szalonnát is. Kevergetve átsütöttem, végül szójaszósszal meglocsoltam. Nem mértem, mennyivel, kb. 4-5 evőkanálnyi lehetett, azt néztem, hogy szép barnás legyen az egész, közben meg is kóstoltam. A tojást nem sóztam, éppen elég sós lett a szalonnától és a szójaszósztól.

Sajnos fotónak nem túl látványos a dolog, de annál egyszerűbb, gyorsabb és finomabb volt. A meglévő saláta is jó volt hozzá. És mivel maradék rizs nálam gyakran van, a mélyhűtőben is szoktam tárolni egy-egy adagot, jó lesz máskor is ilyesmi egy hirtelen ebédnek.

Büszke vagyok arra, hogy a gyerekeim is szívesen főznek. Természetes, hogy tőlem tanultak, mert szeretik azt, ahogyan én főzök, elmondtam, hogy elsősorban azért kezdtem el leírni, hogy nekik könnyebb legyen megtalálni. De a lényeg nem a pontos recept, hanem éppen az, hogy kedvvel, ötletekkel főzzünk. És ebben is jók, persze főleg a lányom, akinek már van kinek főznie.

Ezzel az ebéddel lepte meg a párját a Valentin napra, ami nálam nem feltétlenül fontos ünnep, de jó ürügy arra, hogy az emberek kifejezzék egymás iránti szeretetüket. (De szerintem erre bármelyik másik nap is megfelel, legyen minél gyakrabban ilyen.)

Ez az étel nem különleges, de ötletes és nagyon jó. A hús elkészítésének ilyen módját a hoxa nevű közösségi oldalon találta, Annye75 receptje. Ahogy a lányom leírta, ennyi:

Tulajdonképpen rántott csirkemelldarabok, de úgy, hogy a tojásban hagyma a prézliben meg sajt volt, és még rá is szórtam sajtot, amíg meleg volt. A kerek darabok a prézlimaradék.

Azt is kisütötte, ahogy szoktuk, és szokták még sokan mások is, csak éppen ennek a valaminek nincs neve, illetve minden családban más neve van. Én leggyakrabban csak pacsmagnak hívom. De jó az, és ha amúgy is ízesített a tojás, a prézli, akkor semmi több nem kell hozzá, csak ahogy mindig szoktam, egy csipet sütőpor, hogy könnyebb, lazább legyen.

A köret pedig tökmagolajos krumplipüré – ezt én is az ő ötlete alapján csináltam először – volt, amiből ünnepi szívet formált. (A szokásos pirított tökmag most éppen kifogyott, ezért kimaradt a püréből, de így is jó.)

Először: szeretem a salátákat, sokfélét, mindenfélét. Másodszor: ha felmerül bennem a gondolat, hogy ideje lenne leadnom pár kilót, a következő gondolat az, hogy most ehhez milyen salátát csináljak?

Ehhez a mostanihoz még egy komoly ok volt, kaptam egy szép nagy pomelót. Ezt az érdekes gyümölcsöt egyszer már megkóstoltam, talán két éve, amikor először láttam meg a boltban, akkor is az lett a vége a kóstolgatásnak, hogy a nagyobb része salátába került. Egyáltalán nem rossz gyümölcs, nekem mégis egy kissé jellegtelen, lehetne több íze, több leve is. Kicsit a grépfrútra hasonlít, de azt én jobban szeretem.

Túl sokat nem akartam fokozni rajta, hiszen a mérete miatt biztos volt, hogy ebből nem kis adag saláta lesz, de hát valami csak kell még hozzá. Végül ez lila hagyma és jégsaláta lett.

Először két közepes hagymát vágtam nagyobb kockára, megsóztam. Aztán hozzákevertem az ujjnyi csíkokra vágott jégsalátát. Végül a héjából kibányászott – először keresztben kettévágtam – pomelodarabokat, amelyik fél gerezd szépen, egyben maradt, azt még kisebbre is elvágtam. Fagyasztóból vettem elő hozzá fűszereket, mindegyikből egy teáskanállal tettem bele. Ezekből: bazsalikom, kakukkfű, citromfű, metélőfokhagyma.

És ezek után még mindig nem éreztem elég ízesnek, tehát kevertem egy öntetet is, tejfölbe két vagy három evőkanál csípős piros aranyat (ilyen véletlenül van itthon, nem én vettem, nem is szoktam, de most jó ötletnek látszott ezzel ízesíteni), közben kóstolgattam, azért nem tudom, hogy pontosan mennyi volt, annyi, hogy nem erős, hanem kicsit csípős legyen.

És fogyós ebédként sütöttem hozzá egy pár virslit. Ettől még a saláta egyáltalán nem fogyott el, még más ebédekhez is szerepelt kísérőként, hiszen végül nagyon jó lett.

És hogy jobb kedvem legyen, újra elolvastam Váncsa István elmélkedését a salátáról.

Mivel a barátaim, ismerőseim között is többen vannak, akik nem értik az én saláta, illetve zöldség mániámat, és sokan mások sem értik, miért kell ilyesmiket enni, ajánlom figyelmükbe ezt az írást. (Hátha van még valaki, aki nem ismeri.) Lehet, hogy az ilyen salátát nem kedvelik meg tőle, de garantáltan jól fognak szórakozni.