Soha nem akartam szakács lenni, nem is lettem volna alkalmas. Ezért (is) megengedem magamnak, hogy amikor olyan ételt készítek, amilyet már sokszor, akkor sem egészen egyformára sikerül. Őszintén szólva nem is igyekszem, hogy úgy legyen, én éppen azzal szórakozom, hogy legalább egy kicsit legyen más. Azt hiszem, ezzel próbálom elérni, hogy ne unjam meg a főzést, miközben már annyira sok éve főzök (azért nem mindennap), hogy nem is merek belegondolni. Így még mindig úgy érezhetem, hogy ez kreatív, alkotó folyamat.
A picatta (vagy piccata) azóta nagyon sokszor szerepel nálunk, amióta egyáltalán megismertem. Gyors, finom, és mégis lehet variálgatni, például a lisztféléket váltogatni, és ettől más az íze, de még az állaga sem egyforma. Egyiktől ropogósabb, másiktól puhább, akár különleges is lehet stb. Csirkemellből alig pár perc alatt elkészül, semmiképpen nem szabad túlsütni, akkor lehetne elérni azt, amit sokan gondolnak, azaz hogy a csirkemell ehetetlenül száraz. Ha figyelünk, nem marad nyers, de nem is szárad ki. Akár meg is lehet szúrni pl. egy fogpiszkálóval, ha átlátszó a lé, ami kibuggyan belőle, akkor már éppen jó.
A kukoricaliszt és rétesliszt keveréke jó választás, ha ropogós kérget szeretnék. A fűszereket; sót, fokhagyma-granulátumot, kevés pirospaprikát, fehér borsot is a lisztbe kevertem. (Most éppen ezeket.)
A kapribogyó-mártásba ezúttal egy kevés tejszínt is tettem.
A karfiolt pedig nem főztem meg előre, miután kisebb darabokra vágtam, nyersen megszórtam zöldfűszer-keverékkel, olyannal, ami sót is tartalmaz. Ezután olajjal megspricceltem, és alufóliával bélelt tepsin szétterítettem. 180 fokos sütőben sütöttem, amíg előbb puha lett, majd megpirult – talán kicsit túlságosan is, de minket ez nem zavart.
Utolsó kommentek