Valami titokzatos okból – később rájöttem, hogy valamivel összekevertem – az járt a fejemben, hogy vasárnap, azaz június 24-én volt az ötödik évfordulója annak*, hogy az első bejegyzésemet írtam ebben a naplóban.
Nálunk éppen a szokásos, barátokkal töltött hétvége volt, de ők vasárnap ebéd előtt már elmentek. Mivel ilyenkor mindig többet eszünk a szokásosnál, és ráadásul még túl meleg is volt, úgy döntöttem, hogy nem főzök „rendes” ebédet. Egy kis darab maradék felvágott, paprika, hagyma és persze tojás, és már meg is volt a rántotta, ami jól kisegít hasonló esetekben. Annyira azért nem voltam lusta, hogy ne csináljak mellé még egy salátát is. Uborka, paprika, paradicsom, lila hagyma is volt a maradékok között, meg még zöld olajbogyó. Egy fél csomag feta sajt másik felét pedig néhány nappal azelőtt használtam föl, amúgy is görög salátát terveztem belőle, ebben az esetben igazán nem számított, hogy az olajbogyó nem fekete, hanem zöld. A zöldségeket felaprítva, olívaolajjal meglocsolva, a kertből szedett, friss bazsalikommal megszórva csak addig tettem félre, míg a rántotta elkészült. Ez összesen sem sok idő.
A rántottát pedig – mivel nem egyformán szeretjük – sütés közben kettévágtam, a felét a páromnak kitálaltam, a magamét pedig megfordítottam, fél percig még sütöttem.
(Ezt a megfordítást valamikor réges-régen egy olasz filmben láttam, csak éppen ott nem ilyen kis adaggal csinálták, hanem egy óriási serpenyőben, és fedő segítségével fordították meg az egészet, végül annyira keményre sütötték, hogy tortaként szeletelni lehetett.)
A párom szerint ezt a csúnya, fordított rántotta képet nem kellene megmutatni, de én éppen így szeretem, és ezt nem titkolom.
Torta vagy egyéb ünnepi étel helyett így „ünnepeltem” a feltételezett ötödik évfordulómat :)
*Igazából 2007. június 4-én kezdtem.
A vegyes köret egyes vendéglőkben azt jelentette – talán még most is van ilyen – hogy krumplit és rizst is bőségesen pakoltak a tányérra. Mostanság már az ún. egyszerűbb helyeken is inkább külön lehet rendelni a köretet, tehát ilyet csak akkor kap valaki, ha éppen így szereti. Nálam most nem annyira megtervezett, mondhatjuk, inkább szedett-vedett volt a vegyesség. Ebben az esetben zöld spárga (megláttam, szép volt, friss volt, szeretjük, vettem), krumpli (még volt itthon egy adag öreg krumpli) és tetemes mennyiségű hagyma (szintén ideje volt már elfogyasztani). 
Világéletemben szerettem a karalábét – sokáig kizárólag nyersen. Középiskolás koromban volt az iskolánknak egy nyári tábora, amit én – és még sokan mások – nagyon szerettem. Ott magunk gazdálkodtunk, mindent megtettünk, hogy a lehető legolcsóbban szerezzük be az alapanyagokat. Például elmentünk a közeli tsz-be (van, aki még tudja, mi az?) borsót, karalábét, krumplit szedni, felesben, ami azt jelenti, hogy fizetést nem kaptunk, de cserébe megkaptuk az ebédre valónkat. Természetesen nem mi magunk főztünk, erre volt egy aranyos néni (talán még fiatalabb lehetett, mint én most), aki szuperül főzött, de a kuktáskodást, mosogatást nekünk kellett vállalni. Egyszer éppen „konyhás” voltam, amikor a karalábéfőzelék került sorra. Sámlikon ültünk az udvaron, hámoztuk, daraboltuk a karalábét, én meg persze kóstolgattam is bőven, szerencsére volt elég. Aztán mikor az ebédre került sor, mondtam, hogy én már megettem az adagomat, megfőzve inkább nem kérem.
Mostanában tele a város szebbnél szebb és ráadásul nem drága karalábéval. Nem is állok ellen, szinte minden vásárláskor veszek egy-két darabot, amit aztán meghámozok, vékony gerezdekre vágok, és este – mondjuk tévézés közben – elrágcsálok. De utoljára valami elképesztően nagy darabok voltak, abból is vettem kettőt, miközben még volt itthon egy valamicskével kisebb.
Közben csirkemell-szeleteket – a fagyasztóból elővett, de saját készítésű – fűszeres vajjal egyik oldalukon megkentem, majd fekete-erdei sonkába tekerve serpenyőbe pakoltam. (A sonka éppen csak zsíros volt, így kicsit más lett, mint a 
Ezután nagyon kevés vizet tettem alá, befedtem, csökkentettem a hőfokot. Párszor megfordítva megsütöttem a hústekercseket, ugyanúgy ellenőriztem, hogy elkészült-e, ahogy a süteményeket szoktuk, vagyis megszúrtam, és amikor nem jött húslé belőle, elzártam.
Már megint egytálétel, a lehető legegyszerűbb fajtából. Igazán sokszor főztem/írtam már valami hasonlót ebben a műfajban. Van, amikor maradékokból „dobom össze”, vagy amikor nincs igazán kedvem főzni, akkor is nagyon jól jön egy ilyesmi egyszerű dolog. Most pedig a spárgaszezont kihasználva, abból alkottam egy kombinált zöldséges-tojásos valamit.
Hat tojást csipet sóval felvertem, a krumpli, spárga, császárhús tetejére öntöttem. 170 fokos sütőben megsütöttem, amíg a tojás „rezgőssé” szilárdult.
És szokás szerint kiderült, hogy ez a mennyiség kettőnknek sok, így két napi ebédünk lett belőle.
Először egy csokor újhagymát felkarikáztam, a szép, friss zöldjével együtt. Egészen kevés – kb. 2 dkg – csemegeszalonnát aprítva megsütöttem, aztán a kisült zsíron pirítottam meg a hagymát. Ezt kihalásztam, úgy igyekeztem, hogy a zsír a serpenyőben maradjon, a hagymát, szalonnát félretettem. Egy csomag, azaz 10 dkg feketeerdei sonkát felvagdostam, ezen a zsíron átforgattam. Hozzákevertem egy kis pohár tejfölt.
Utolsó kommentek