àlabeck

A mini fasírtgolyó igazi klasszikus bulira, vendégségre. De mindig lehet kicsit módosítani, hogy érdekesebb legyen.

Tehát egyszerűen kevertem egy fasírtmasszát – mivel sok emberre számítottam, jó sokat – egy kiló marha-sertés vegyes darált húsból, két nagy fej hagymával, négy gerezd fokhagymával, sóval, borssal, majoránnával, pirospaprikával, négy pici tojással és két áztatott, kinyomott zsemlével.

Fél kiló savanyú káposztát, miután a levét kinyomtam, apróra vágtam, és belegyúrtam a masszába. Ezután szokás szerint diónyi golyókat görgettem belőle, finom morzsába forgattam, és bő olajban megsütöttem. Közel 100 darab lett.

Mellé általában nálam még majonézes krumplisaláta is dukál, most sem maradt el, az is egészen kicsit másképpen készült, mint amit már egyszer megírtam, ez pedig ilyen volt.

Valószínűleg ilyen diós pitét már többen is sütöttek, hiszen sokan szeretik még ma is a Váncza süteményes könyvet, sokaknak megvan, ha nem is az eredeti, hanem a reprint kiadás, úgy, mint nekem. Mágnás diós pite néven lehet megtalálni.

Nem is nagyon változtattam rajta, jó az úgy, ahogy van, csak a cukor mennyiségét csökkentettem, mint mindig. És ami a lényeg volt most, a dióhoz szőlőt kevertem.

Első művelet volt a szőlő kimagozása, ez a legmacerásabb, de erőt vettem a lustaságomon, mert azért úgy mégiscsak jobb. Egy-egy jó nagy fürt fekete és fehér szőlőt leszemeztem, egyenként félbevágtam, kipiszkáltam a magokat.

A tészta: 30 dkg lisztet egy csomag sütőporral elkevertem (véletlenül valóban Váncza sütőporom volt itthon), összegyúrtam 20 dkg margarinnal, 6 dkg cukorral, egy egész tojással, egy citrom levével és reszelt héjával. Amíg a tölteléket csináltam, a tésztát betettem a hűtőbe.

A töltelékhez 3 tojást szétválasztottam, a fehérjét habbá vertem. 15 dkg cukrot kikevertem a 3 tojássárgájával, aztán 15 dkg darált dióval, egy teáskanál fahéjjal és egy kis rumaromával (rum is lehetett volna, de az nem volt itthon). Először a hab felét kevertem bele, aztán a szőlőt, végül a hab maradékát.

A tészta kis részét félretettem, a többit kinyújtva tepsibe fektettem – sütőpapírra. Azt megkentem baracklekvárral, utána rásimítottam a tölteléket. A maradék tésztából rudakat sodortam, amivel ferdén berácsoztam. Ez nekem soha nem sikerül szépre, sem a sodrás nem egyenletes, sem ráfektetni nem tudom szépen, kis jóindulattal háziasnak vagy rusztikusnak nevezzük, de ez semmit nem von le az ízéből.

Közepesnél kicsit melegebb – 170 fokos – sütőben kb. 40 percig sült. Félig hűlve a sütőpapír segítségével kiemeltem a tepsiből, de csak egészen hidegen daraboltam föl. Másnaptól még jobb, mikor a tészta jól megpuhul, a töltelék pedig nagyon finom szaftos a szőlőtől – nem mintha egyébként nem lenne jó, de így még érdekesebb is.

Többnyire vigyázunk, egészségesen próbálunk enni, főzni; párolunk, sütőben sütünk. Néha úgy érzem, ki kell rúgni a hámból, például olajban sült ételekkel, hiszen nagyon jók azok, szeretjük.

Most az összeállítás részben az előző napi maradékból volt; egy darab cukkini és megfőzött krumpli. És ha már akkor is olajban sütöttem a krumplit, a serpenyőben hagytam az olajat, és azzal folytattam.

Csirke felső combokat papírtörlővel megszárítgattam, és egyenként – hogy ne hűtse le az olajat – egy-két perc alatt kérget sütöttem rá. (Valahogy lassan sült csirke módra, csak az elősütést most így csináltam.) Ezután jénai tálba tettem, ott szórtam rá fűszert, amihez most sót, borsot, fokhagymaport, kurkumát és fahéjat kevertem össze. Ezután a sütőbe tettem 160 fokra.

Amíg ott sült, az olajban megsütöttem négy jókora hagymát lyoni módra, vagyis szeletelve, liszttel megszórva. Utána cukkinihasábok következtek, végül a krumpli. Persze azért mindenről jól lecsöpögtettem az olajat és papírra szedtem ki, hogy a maradékát is felitassa.

A húst a végén maximális fokozaton megpirítottam, hogy a bőre jó ropogós legyen.

Salátával együtt nem különleges, de igen jó ebédünk volt.

Szombaton ideális idő volt kerti sütéshez. Kellemes napsütés, de nem túl meleg, mert ugyan én szeretem az „igazi” nyári időt, de olyankor nincs kedvem tüzet gyújtani és mellette álldogálni.

Úgy terveztem, hogy mindenképpen ilyen mézes-mustáros páccal sütök valamit; vagy oldalast vagy tarját, végül a hentes döntötte el a kérdést, ugyanis oldalas nem volt.

Az öt szelet csontos húshoz összekevertem egy-egy evőkanál mézet és mustárt, egy teáskanál pirospaprikát és majoránnát meg sót. Ezzel bekentem a húsokat, kb. két órára visszatettem a hűtőbe, addig raktuk a tüzet, hogy jó parázs legyen.

Felvágtam hasábokra két cukkinit, megfőztem egy adag kockára vágott krumplit, ez utóbbit nem a tűzön, hanem a konyhában, olajban sütöttem meg.

A húsokat grilltálcára fektetve tettem a tűzre, köré a cukkinit, amit csak a tálban visszamaradt kevéske páccal kenegettem be egy ecset segítségével. Mivel a mustár és a méz könnyen megéghet, folyamatosan figyeltem és párszor megfordítottam a húst, közben a tálca mélyedéseibe lecsorgott lével kenegettem a cukkinit.

Végül a hús puha, porhanyós, nagyon finom lett, addigra a cukkini is elkészült; roppanós-puhára. És még paradicsomsaláta is készült mellé.

Mindenféle remek padlizsánkrémeket olvasok mostanában, nem csoda, hiszen most van a főszezonja. Azt hiszem mindenféleképpen szeretem a padlizsánt, legalábbis ahogyan eddig kóstoltam. De még vannak lehetőségek ...

Ezt a változatot valahol, valamikor régen kóstoltam, és annyira megtetszett, hogy azóta én is csinálok ilyet is. A padlizsánt ehhez is mindig sütőben sütöttem meg egészben, aztán hámoztam, és hozzákevertem a többi alkotórészt. Most még ezen is egyszerűsíteni, gyorsítani akartam, bár amúgy sem túl nehéz.

Két kisebb padlizsánt meghámoztam, kockára vágtam. Tepsiben szétterítve – alá egy egészen kevés olajat kentem, hogy ne ragadjon le – forró sütőben addig sütöttem, amíg meg is puhult, kicsit meg is pirult. Közben három gerezd fokhagymát összenyomtam, megsóztam, hogy picit szelídüljön, ezzel az egésznek a sózása is el van intézve. A megsült padlizsánt aprítógépbe tettem, hozzá a fokhagymát és egy teáskanál citromlevet, összekevertem, aztán kisebb adagonként hozzátettem kb. egy deci majonézt. Azért adagonként, mert közben meg-megkóstoltam. Az a cél, hogy sem a fokhagyma, sem a majonéz ne nyomja el a padlizsán saját ízét, csak kiegészítse.

Nem feltétlenül kell aprítóban, máskor csináltam már kézi mixerrel, de fakanállal is. Azt meg még valakitől úgy tanultam (az erdélyi padlizsánkrém kapcsán), hogy minél jobban ki van keverve, annál világosabb lesz a színe. Ez az ízén nem igazán változtat, de mégis gusztusosabb, ha nem zöldes-szürkés. Ennél a változatnál ebbe a majonéz is besegít, de azért látszott a különbség a keverés folyamán.