Valószínűleg ilyen diós pitét már többen is sütöttek, hiszen sokan szeretik még ma is a Váncza süteményes könyvet, sokaknak megvan, ha nem is az eredeti, hanem a reprint kiadás, úgy, mint nekem. Mágnás diós pite néven lehet megtalálni.
Nem is nagyon változtattam rajta, jó az úgy, ahogy van, csak a cukor mennyiségét csökkentettem, mint mindig. És ami a lényeg volt most, a dióhoz szőlőt kevertem.
Első művelet volt a szőlő kimagozása, ez a legmacerásabb, de erőt vettem a lustaságomon, mert azért úgy mégiscsak jobb. Egy-egy jó nagy fürt fekete és fehér szőlőt leszemeztem, egyenként félbevágtam, kipiszkáltam a magokat.
A tészta: 30 dkg lisztet egy csomag sütőporral elkevertem (véletlenül valóban Váncza sütőporom volt itthon), összegyúrtam 20 dkg margarinnal, 6 dkg cukorral, egy egész tojással, egy citrom levével és reszelt héjával. Amíg a tölteléket csináltam, a tésztát betettem a hűtőbe.
A töltelékhez 3 tojást szétválasztottam, a fehérjét habbá vertem. 15 dkg cukrot kikevertem a 3 tojássárgájával, aztán 15 dkg darált dióval, egy teáskanál fahéjjal és egy kis rumaromával (rum is lehetett volna, de az nem volt itthon). Először a hab felét kevertem bele, aztán a szőlőt, végül a hab maradékát.
A tészta kis részét félretettem, a többit kinyújtva tepsibe fektettem – sütőpapírra. Azt megkentem baracklekvárral, utána rásimítottam a tölteléket. A maradék tésztából rudakat sodortam, amivel ferdén berácsoztam. Ez nekem soha nem sikerül szépre, sem a sodrás nem egyenletes, sem ráfektetni nem tudom szépen, kis jóindulattal háziasnak vagy rusztikusnak nevezzük, de ez semmit nem von le az ízéből.
Közepesnél kicsit melegebb – 170 fokos – sütőben kb. 40 percig sült. Félig hűlve a sütőpapír segítségével kiemeltem a tepsiből, de csak egészen hidegen daraboltam föl. Másnaptól még jobb, mikor a tészta jól megpuhul, a töltelék pedig nagyon finom szaftos a szőlőtől – nem mintha egyébként nem lenne jó, de így még érdekesebb is.
Utolsó kommentek