Persze, hogy nem bírtam ki, engem is utolért az alacsony hőfokon sütési láz. A végső lökést Alchri leírása adta meg, úgy éreztem, hogy itt aztán minden le van írva úgy, hogy a hozzám hasonló laikusok is megérthetik.

Mivel végül is eléggé hirtelen ötlet volt, hogy az előkészített 4 db egész csirkecombot így próbálom megsütni, akadtak hiányosságaim. Például nincs maghőmérőm, sem külön sütőhőmérőm, csak a sütő sajátja, ami valóban nem megbízható. Nem is beszélve arról, hogy nem a csirkecomb az, amit erre a módszerre javasolnak, sőt. De meg akartam próbálni, azt mondtam, legföljebb nem sikerül; így mulat egy magyar háziasszony.

Az elősütést – miután megsóztam, megfűszereztem a húst – eléggé bő, forró zsiradékban csináltam, hiszen az a cél, hogy mindenhol meg legyen pirítva, és csak így tudtam elérni, hogy ez a zegzugokban is sikerüljön.

Aztán áttettem egy lapos sütőtálra, még egy kis fűszert kentem rá, bekapcsoltam a sütőt 80 fokra. Háromnegyed óra múlva megtapogattam a húst is, a tálat is (hőmérő), úgy döntöttem, hogy feljebb veszem a hőfokot 100 fokra. Így sült még egy órát. Közben persze rájöttem, hogy fogalmam sincs, miből fogom megállapítani, hogy elkészült-e. Nem volt más ötletem, a „süteményes” módszer szerint a közepébe beleszúrtam egy kötőtűt. Mivel a kibuggyanó csepp még igen véresnek látszott, további félórát folytattam a sütést, ami után újra kötőtűpróba, akkor már átlátszó csepp látszott. Akkor előírás szerint kivettem, fölcsavartam a hőfokot 220-ra, visszatettem a húst, ekkor a bőre már kb. 15 perc alatt ropogósra pirult.

Összességében elégedett vagyok az eredménnyel, a szokásos sütésnél a csirkecomb annyi folyadékot szokott veszíteni, hogy a mérete szinte a felére csökken. Most pedig nem így történt, és finom, porhanyós is lett.

Nem is volt hozzá más köret, csak egy kis „nyáridéző” sült paprika, 5 db egyszerű fehér paprikából és egy nagyobb pirosból, amiket csíkokra vágtam, egészen kevés olajon pirítottam, amíg már kicsit barnulni kezdtek, akkor megsóztam, és kész.