àlabeck

Amikor rendszeresen írok, gyakran beszámolok apróságokról. De sokkal nehezebb több nap szünet után. Arra gondolok, hogy talán ilyenkor elvárnának valami különösen érdekeset, talán azt hiszik, hogy most éppen azért szólalok meg, pedig hát semmi ilyesmi nem történt.

Uborkaszezon van.

Nem figyeltem, nem tudom, mennyire divatos még ez a kifejezés a sajtóban. Hiszen talán nem tudja mindenki – főleg a jóval fiatalabbak – hogy ez valamikor régen abból indult, hogy nyáron, amikor mindenki szabadságon volt, nyaralt, pihengetett valahol, szegény sajtómunkások nem tudták mivel megtölteni a lapokat. Hiszen a hírek szereplői és olvasói egyaránt nem csináltak semmi érdemlegeset. De valamiről mégiscsak kellett írni, hiszen azért kapták a fizetésüket, meg egyébként is... Ilyenkor jöttek a mezőgazdasági és piaci beszámolók. Miről is? Hát a kiváló uborkatermésről, hiszen például annak van ilyenkor a szezonja. És még a konzervgyárak munkájáról is bele lehetett szőni egy riportot ennek kapcsán. Mostanság is nevezik így a nyári időszakot, kb. augusztus 20-ig, amikor meg éppen az üdülőhelyeken áll meg az élet, bezárnak a nyári vendéglők, függetlenül az időjárástól.

Két kedves meghatározást is találtam az uborkaszezon kifejezésre.
Az egyik az Unciklopédia nevű oldalon: Jó publicista nem vacakol, képzavarral kezdi: az uborkaszezon az a légköri helyzet, amikor banánérlelő meleg van.
A másik a magyar-magyar szótár blogon: Uborkaszezon – sajtómunkás szlengben a nyáron a fű se nyő mélymagyar kifejezés tömörítvénye.

Mindez nem jelenti azt, hogy nem szeretem az uborkát – nagyon is szeretem, minden formában, csak úgy, magában, egy kis sóval is – mint ahogy azt sem, hogy semmit nem főztem mostanában.

Uborkából közben – mivel végre lett hozzá elég meleg – elkészült egy kisebb üvegnyi kovászos. Gondoltam, kicserélem a régi képet, illetve teszek föl egy újat, mert a kis üvegben csinosabban nézett ki. Hát ez nem sikerült, közben a fotómasina sztrájkba fogott. Sajnos ezt azóta is folytatja, egyáltalán nem működik. Igaz, hogy nem vagyok egyébként sem egy fényképész bajnok, de mégis jobban szeretem, ha kép is van az esetleges főzős bejegyzéshez. A kovászos uborka viszont finom lett. És mivel előzőleg sütöttem egy adag csirketöpörtyűt is – az már elfogyott, de a zsírból még van – jut az uborkához zsíros kenyér is (vagy fordítva).

Most úgy látom, néhányan mások is csak hellyel-közzel írogatnak mostanában, még azok is, akik nem utaztak el nyaralni, én is így vagyok ezzel. Főzök is azért persze, és majd beszámolok, ahogy szoktam.

Aztán már itthon is megjelentek a görögös gyorsétkezdék. Nem gyakran eszünk ilyesmit, de néhányszor mégis ettem görög büfékben, és mivel lehet tányéron is kérni, én inkább azt választottam, és akkor kényelmesen, szépen meg lehet enni, bár talán úgy nincs meg az a hangulata a dolognak.

Ezek a helyek, ahol a feliraton is jót tudok szórakozni. Mert mindig úgy képzelem, hogy gyors gyros. Vagy elütés vagy anagramma játék. Mostanra már megszoktam, de hirtelen ránézve még néha nem tudom eldönteni, melyik szót is akarták odaírni. (Pedig nem vagyok diszlexiás sem, és nem is szóképes olvasást tanultam, a mi időnkben az még nem volt divat – mármint a kifejezés.)

Annál is inkább, mert azóta már lényegesen több a török, mint a görög büfé. Németországban még inkább így van, mikor nemrég újra ott jártam, török büfé volt szinte minden sarkon – legalábbis azon a tájon, amerre jártunk – ékesen hirdetve a Döner kebab vagy kebap feliratot. Nem is hagytuk ki, kiváló volt és óriási adag.

Én olyat választottam, ami nem a tortillaféle–palacsintaféle lepénybe volt csomagolva, hanem zsemleszerű pitába, ami jó nagy volt, és nemcsak megmelegítve volt, hanem megpirítva. (Sajnálom, mindegyik fajtának van igazi neve, de én elfelejtettem.) Ebbe töltötték a jól megsült húst, rengeteg zöldséget és bőségesen kétféle mártást: joghurtosat és csípőset.

Úgy érzem, vénségemre döner-rajongó lettem. Azóta már egyszer ettem itthon is, törököknél, de persze görög néven. Olyan nagy, megpirított pitát itt még nem láttam sehol, bár nem is néztem túl sok helyen. Csak éppen jártomban-keltemben, és ha majd egyszer meglátom, megkóstolom. Azért biztosan nem fogok hetenként ilyen helyekre járni.De itthon kipróbáltam egyszer, hogy úgy sütöttem apróhúst, hogy az „Ázsia” boltban beszerzett Kebab fűszerkeverékkel – összetevői: só, hagyma, fokhagyma, babérlevél, bors, sáfrány, citrom – ízesítve nagyon gyorsan megpirítottam, és jó vegyes salátával tálaltam. Az sem volt rossz.Csak üldögéltünk estefelé a teraszon – végre nem esett az eső – és valami vacsorafélén törtem a fejem. Aznap valamiért nem nagyon ebédeltünk. Előző nap csont nélkül sült csirkecomb volt az ebéd sült cukkinivel, abból volt két darab hús maradék, gondoltam, azt megesszük valamilyen formában. Aztán hirtelen jött ötlet és az otthon található anyagok szerint lett magyaros a törökös.

Felvágtam egy csokor újhagymát, két kis uborkát, egy hegyes zöld paprikát, egy paradicsomot. Egy pohár tejfölt és egy joghurtot összekevertem, belekevertem aprított fűszereket: metélőfokhagymát, oregánót,

kevés mentát és tárkonyt.

A sült csirkecombot kicsike csíkokra vágtam, serpenyőben átmelegítettem-pirítottam.

Egy tojásból, négy evőkanál lisztből egy kevés tejjel és egy mokkáskanálnyi sütőporral sűrűbb palacsintatésztát kevertem, sütöttem belőle hat darab palacsintát – igaz, az utolsó már kicsit hiányos, rongyos volt.

És a palacsintákat megtöltöttem a hússal, zöldséggel és öntettel, majd jóízűen megettük. Mivel bőségesen volt töltve, persze most is kipotyogott, kifolyt, de otthon voltunk, nem törődtünk vele. Tányér is volt alatta, arról össze tudtuk szedni a potyadékot, utána meg mosakodtunk. :)

Fél tyúkból főztem levest, ahogy szoktam, sok zöldséggel. Aztán a húst leszedtem a csontról, kisebb darabokra vágtam, és úgy ettük meg a levessel, zöldséggel, két napig. De ehhez nem tettem hozzá a melle húsát, mert az még ilyen formában is kissé száraz. Ez már kicsit régebben történt, de akkor nem csináltam mást vele, mint félretettem a fagyasztóba. Aztán eljött az ideje. Először salátára gondoltam, nagyon szeretem az ilyen vegyes, akár egytálételnek is tekinthető salátákat. (Volt már belőle jó néhány, például orosz hússaláta, gombás, uborkás, céklás is.)

Végül tulajdonképpen valami hasonló, de inkább kenyérre való állagú valami készült belőle.

Minden hozzávalót apróra vágtam. Először a fél főtt tyúkmellet. Aztán egy nagy fej lila hagymát kevés csirkezsíron megpároltam, félretettem, amíg kihűlt. (Azért nem nyersen kevertem bele, hogy nyugodtan tudjuk reggelire is fogyasztani, aztán emberek közé menni.) Aztán tettem még hozzá két kemény tojást, két nagyobbacska kovászolni való uborkát (meghámozva), egy hegyes, kicsit erős zöld paprikát. Végül, hogy kicsit még színesebb legyen, kevés snidlinget és petrezselymet.

Összekevertem két evőkanál majonézzel és kb. ugyanannyi tejföllel, hogy jól kenhető állagú legyen.

Nem barátságos az idő – és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Nincs elég meleg, elég napsütés ahhoz, hogy kovászos uborkát csináljak. Előbb-utóbb így is beérne, a szobában is, de az valahogy nem az igazi.

Mégsem hagyom, hogy kifogjon rajtam! Amíg nem kovászosat, addig készítek szárazon sózott uborkát a jól bevált orosz recept szerint.

Tegnap délután összeraktam, nemsokára megkóstolom. A párom azt mondta, hogy ha csak valaki elmeséli neki, hogy ilyen van, és nem személyesen evett volna belőle, akkor el sem hiszi, hogy ilyen egyszerűen, gyorsan elkészül, mégis milyen finom. Azon is elmélkedtünk, hogy hogyan találhatta ki valaki ezt a módot. Véletlenül vagy komoly vegyészeti megfontolásokkal? Akárhogyan is volt, jót tett vele.

De persze ez nem jelenti, hogy ha végre tartósan kisüt a nap, akkor elmarad nálam a hagyományos kovászos uborka, már alig várom.

Persze ez is maradékhasznosítás volt, de egyáltalán nincs kizárva, hogy legközelebb már szándékosan erre a célra rakom össze a húst a zöldséggel.

Ami most a húsból, zöldségből maradt, nem volt alkalmas még egy ebédre, nem volt arányos. Három darab hús (csirkemell közepe, nem túl nagy) és kb. három-négy evőkanálnyi zöldség.

És még volt a fagyasztóban „elfekvő” leveles tészta, kb. 10×20 cm-es, 5 db. Ha pirognak, pirozskinak akarjuk nevezni, akkor is rendben van. És mint olyan, akkor az orosz konyha szokásai szerint valamilyen, nem túl sűrű leves, például erőleves, de akár borscs mellé is alkalmas kísérőnek. Mi most csak úgy, magában ettük, illetve a párom másnap házi paradicsommártással meglocsolva.

A húst fölvágtam kicsi darabokra, elkevertem a zöldséggel. A leveles tésztát szétraktam, mintegy 10 perc alatt kiengedett. Az öt tészta mindegyikének felére igazságosan szétosztottam a zöldséges húst. Úgy, hogy a szélén kb. egy centi üresen maradjon. A szélét vízzel bekentem, és ráhajtottam a másik felét, összenyomkodtam. Sütőpapírral bélelt tepsibe fektettem. A tetejét meg felvert tojással bekentem, és durvára reszelt ementáli sajttal megszórtam.

200 fokra előmelegített sütőben kb. 30 perc alatt készre sütöttem. Megpróbáltam frissen, forrón elvágni, nem sikerült szépre, de jó volt. Aztán maradt belőle, hidegen kicsit jobban sikerült a kettévágás. Másnap, mikróban megmelegítve sem volt rossz.