àlabeck

Ez az uborka majdnem olyan nagy kedvencem, mint a kovászos. Sokkal jobban szeretem étel mellé savanyúságként is, mint akár az ecetes, akár a csemege uborkát. Salátákba pedig – mint például az orosz hússaláta vagy a majonézes krumplisaláta – szerintem összehasonlíthatatlanul jobb. (Persze ez az én ízlésem, az én véleményem.)

Ennek ellenére általában nem rakok el ilyet, mert a spájzom elég meleg, ami nem túl jó, másrészt azért sem, mert előfordult már, hogy megromlott. Igaz, az elég érdekes eset volt, ugyanis egy része tökéletes lett, a többi pedig megpenészedett. Pedig egyszerre, egyformán csináltam. És mivel nem tudtam rájönni az okára, hosszú időre elment a kedvem a próbálkozástól is.

Most azonban úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, újra megpróbálom. Rengeteg receptet elolvastam hozzá, főleg oroszokat, mert ez ott sokkal elterjedtebb, mint itt, de persze azért találtam magyar receptet is, például az Ínyesmester könyvében is. Ezeket kombinálva készült el végül az én hat üveg sós vizes uborkám.

Hogy történik-e baja, az csak később derül ki, megígérem, akárhogy lesz, beszámolok róla. Mindenesetre leírom pontosan, hogy ha sikerül, már ne kelljen keresgélni.

Hozzávalók:

Uborka – pár darab híján három kg, kisebbeket, 8-10 centiseket választottam, részben jobban kitöltik a helyet az üvegben, de én kovászosnak is inkább ekkorákat szoktam venni.
Fűszernövények: kapor, fokhagyma, meggyfalevél, tormalevél, bazsalikom, borsika. (Lehet még fokozni, egyes receptek ajánlják: feketeribizli-levél, erős paprika/csili, szemes bors, esetleg a levél helyett torma.)
Só.
Víz.

A befőttes üvegeket jó alaposan kimostam, fertőtlenítés céljából elég felforralt, forró vízzel átöblíteni.

Az uborkát hideg, folyó vízben jól megmostam, aztán hideg vízben áztattam – minimum két órát, de tovább is lehet, ettől lesz majd jó ropogós.

Ezután a végeket levágtam.

Az üvegek aljára elosztottam a fűszereket, belepakoltam az uborkát, jó szorosan. A levéhez forralatlan hideg vízben literenként két evőkanál sót feloldottam, ezt az üvegekben lévő uborkára öntöttem.

Így, nem lezárva, csak letakarva hagytam az uborkát három napig. Akkor a tetején keletkezett habot leszedtem, a levet lábosba öntöttem, felforraltam, a további habot is leszedtem. Ezt a levet forrón öntöttem az üvegekben lévő uborkára. Állni hagytam, amíg langyosra hűlt. Ezután ismét leöntöttem a lábosba, újra felforraltam, és forrón visszaöntöttem. (Az eredetileg bekevert sós vízből félretettem, ha kevés lett volna a lé, akkor azt felforralva lehet pótolni, hogy jól elfedje az üvegben az uborkát.)

A dupla biztonság kedvéért az üvegeket forrón, gyorsan lezártam, és pokrócba csomagoltam, vagyis száraz dunsztba tettem másnapig.

A leve kissé zavaros, ilyennek kell lennie. Amikor kihűlve a kamrába tettem, lassan kitisztult, leülepedett, de nem teljesen.

Ez az az uborka, amit az orosz receptek vodkához ajánlanak. (Azért sok minden máshoz is jó, a salátákon kívül akár sima zsíros kenyérhez is.)

Nem tudok jobb szót találni a máz helyett, persze nem úgy kell elképzelni, mint egy sütimázat. Egyszerűen csak nem pácolva volt a hús a mézzel, mustárral, nem volt mártásos, szaftos sem. Mindkét változat finom, szeretem. De most csak este elővettem a húst – pulyka medaliont – a fagyasztóból, áttettem a hűtőbe, anélkül, hogy tudtam volna, hogy készítem el. Na, nem mesélem el hosszasan, de végül csak elkészült, jó is lett.

Először csak kicsit megsóztam a húst, nagyon kevés csirkezsíron, erős lángon körbepirítottam. Ezután rátettem kb. darabonként egy-egy kiskanálnyi mustárt, megforgattam, hogy mindenhol érje, és kisebbre véve a fokozatot, lefedve párolni kezdtem. Amikor puhának találtam, minden darabra csorgattam egy kevés mézet, párszor megfordítottam, és már fedő nélkül elsütöttem a levét, de éppen csak, hogy ne égjen meg. Végül megszórtam egy kevés fahéjjal is, ugyanúgy, átforgatva. Ezzel már csak egy egészen kis ideig sütöttem, amíg az illata terjedni kezdett. Egy kicsit megkóstoltam, hogy éppen eléggé savanykás legyen a mustártól, kicsikét édeskés a méztől, de egyik se legyen túlzott. Akkor még lehetett volna utánaízesíteni, de pont jó volt.

Olyan tört krumplit csináltam mellé, ami „serpenyőben pirított” lett volna, ha ez nem újkrumpli, és nem megy szét, de erre számítottam is, teljesen jó volt így.

És ami a lényeg, a salátaféle. Igazából ehhez találtam ki az egészet. Volt egy elfekvő, szép nagy kígyóuborkám, azt mindenképpen el akartam használni. Valami tzatziki-féle saláta lett, a körülményekhez igazítva. Az uborkát a reszelő nagyobbik lyukán reszeltem, egyenesen egy szűrőbe, hogy a leve lecsorogjon. Közben egy tálba két nagy gerezd fokhagymát nyomtam, megsóztam, egy ideig állni hagytam, hogy ne legyen túl erős. Az uborkát enyhén ki is nyomkodtam, összekevertem a fokhagymával, belekevertem egy kis maréknyi apróra vágott mentalevelet, egy-egy kis csokor metélőhagymát és metélőfokhagymát. Az egészet jól elkevertem egy pohár joghurttal és egy pohár tejföllel. A hűtőbe tettem pihenni, amíg a hús és a krumpli elkészült.

Az egésznek együtt csodásan nyárias íze volt. Nem tudom, de én úgy képzelem, hogy talán még valami görögös hangulat is keletkezett ezektől az illatoktól.

(Nem tudom, milyen bolond szó ez, nekem így jut eszembe, ahányszor ránézek, talán a dzsungel szóból ered, talán nem...)

A már sokéves növények valami rettentő káoszban látszanak, pedig van abban rendszer, csak nem eléggé látszik már, hogy így túlnőttek. És egy jó adagot már levágtam, részben felaprítva befagyasztottam, részben rátukmáltam a szomszédokra.

Az oregánóból majd vágok még, hamarosan teljesen virágban lesz, úgy tudom, szárítani akkor a legjobb, tehát minden évben úgy szoktam.

A zsálya is már virágzik. És a muskotályzsálya is, amit nem is akartam többé ültetni, nem is tettem, magától nőtt ki, biztosan elszórta a magját két éve. Persze láttam, hogy lesz, akkora leveleket növeszt, hogy nem lehet nem észrevenni, de nem volt szívem kitépni.

A menta is most van teljes virágban, arra is szárítás vár még. Jó, frissítő tea lesz majd belőle. Talán még előtte még egy adag szörp. A citromfűből már az idei adag szörp is elkészült, van bőven.

Hát látszik, hogy nem vagyok én egy rendes, hozzáértő kertész, csak úgy nőnek az évelő növények égbe, világba, miután valamikor elültettem őket, már jó néhány éve.

A szomszédban lévő rendetlenséget eltakarni még babot is futtattam a kerítésre, most már szépen virágzik. Hogy termés lesz-e, majd kiderül, ugyanis tavaly is ültettem, virága volt is, de bab alig lett belőle egy levesre való. Nem csak a kerítésre futott, jó hely neki erre a szerencsétlen, elpusztult fügefa is, az, amelyiken tavaly annyi – és olyan gyönyörű – termés volt, hogy nem győztük megenni, befőzni. Most meg csak a száraz ágak meredeznek.

A másik oldalon pedig az új fűszeres kertecske, ahol reményeimnek megfelelően szépen fejlődik a bazsalikom és a levélpetrezselyem, de az ide átültetett kakukkfű és snidling is.

Ez az én kertészeti játékom, szórakozásom – persze a virágokon kívül. 

Azért itt válaszolok kedves – ezek szerint sajnos csak volt – olvasóm megjegyzésére, mert az írásom kissé hosszúra sikerült.

Idézem az ő sorait: Hogy a jó égbe, de most komolyan, tud valaki, akit szeretek olvasni, leírni egy olyan szót, hogy „fokhagymapor”? Arról nem beszélve, hogy ilyesmit tart otthon...
A főzés = munka. Akkor is, ha ahhoz elő kell venni és le kell pucolni a nyamvadék fokhagymát. És szeretni, és hinni kell a növényekben. Meg érezni a különbséget, ízileg.
Mindenesetre lehet, hogy nem jövök többet. Kár.

Igazán nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam, különösen sajnálnám, ha emiatt elveszíteném egy régi kedves olvasómat.

De nem gondolom, hogy olyan nagy vétek lenne fokhagymaport használni, ami ugye a fokhagyma megszárított, majd porrá őrölt változata. Ugyanígy szoktam gombaport is keverni ízesítőként egyes ételekbe, vagyis szárított, megőrölt vegyes erdei gombát. És még sok más hasonló fűszert, egyebet is, például őrölt piros paprikát.

De megemlíthetem még a szárított, lemorzsolt zöld fűszereket, ezeket én magam szoktam szárítani, és ugyan nem őrlöm porrá, de apróra elmorzsolom. Szintén szárított, megőrölt termék készül pl. búzából, rozsból, kukoricából is, ezeket szintén használom, egyszerűen készen a boltban megveszem a lisztet, darát.

Mellékesen megjegyzem, hogy a szárítás, aszalás a legősibb tartósítási mód.

Ez nem jelenti azt, hogy a legtöbb esetben és ételhez nem „igazi”, tehát frissen hámozott és megfelelő méretűre vágott fokhagymát használok. Csak úgy, mint ahogy friss zöld, piros vagy sárga színű paprikát stb. A választásban szerepet játszik, hogy mennyi időm van, de az is, hogy mihez mi illik jobban. Például a panírhoz felvert tojásban sokkal egyenletesebben keveredik el a por, mint a bármennyire is összenyomott fokhagyma. És még egy példa: pörkölt főzésekor használok őrölt pirospaprikát, saját eltevésű sózott paprikakrémet és friss zöldpaprikát is. Jól megférnek együtt.

Teljesen más kérdés, hogy igyekszem elkerülni az ételek alapanyagainál a műanyagokat. Persze azt mindannyian tudjuk, hogy ezeket teljesen kizárni lehetetlen. Talán úgy lehet, ha mindent magunk termelünk és dolgozunk fel, lehetőleg egy, a világtól eléggé elzárt területen. De persze ez túlzás, próbálkozunk, amennyire tudunk, ahogy a körülmények engedik.

A másik kérdés, hogy a főzés munka. Igen, az. De nem attól jó. Nem gondolnám, hogy feltétlenül túl kell lihegni, nem akkor vagyunk csudajó háziasszonyok, -férfiak, ha szándékosan agyon fárasztjuk magunkat. Ismerek olyat, aki a dohányzóasztalánál pucolja a krumplit, mert ott tud hozzá leülni. És ismerek olyat is, aki ezen felháborodik, mert szerinte minden ilyesmit csak állva szabad csinálni. Én meg azt gondolom, hogy bármilyen munkát egyszerűbbé, kényelmesebbé tenni – maga a haladás.

Nem megyek ruhát mosni a patakra (esetemben ez a Duna lehetne), inkább a mosógéppel intézem. Ha leszórok valamit a földre, előveszem a söprűt és lapátot, de igazi takarításhoz inkább a porszívót. És még sok hasonlót említhetnék.

Szerintem nem szégyen, ha a családom nem azt látja, hogy szenvedek a sok munkától, hogy időnként elmondom, hogy a főzés milyen komoly munka, hogy és milyen áldozatot hozok azzal, hogy naponta főzök. Az sem baj, ha nem hullafáradtan rogyok este az ágyba, és ha néha mégis elfáradok – mert hát az természetes – akkor is legyen meg a jó érzés, hogy örömmel, és nem szenvedve végeztem el a munkát.

Nem minden káros, amit mások gyártanak azzal a céllal, hogy kényelmesebbé, gyorsabbá, egyszerűbbé tegyék a házimunkát, beleértve a főzést is. Csak meg kell válogatni, hogy mit érdemes alkalmazni belőle.

És nem feltétlenül rossz az, ami egyszerűbb.

Nem szívesen panaszkodom a meleg miatt, még akkor sem, ha ez azért már túlzás. Azért nem, mert éppen eleget sopánkodtam, amikor hideg volt júniusban, amikor napokig szakadt az eső. Még inkább, amikor jégeső és szélvihar volt. Most akkor megkaptuk a kárpótlást a hidegért, egyszerre akarja az idő letudni az összes hőmérsékletet, amit inkább egyenletesen elosztva, az előző egy hónap alatt kellett volna. De még mindig jobb, mint az árvizek, kidőlő fák, a hideg miatt nem termő gyümölcsök és zöldségek – sajnos ezeken már utólag semmi nem segít.

Szóval nem szólok egy rossz szót sem, meleg van, hát meleg van. Persze könnyű nekem, amikor csak tehetem, vízbe megyek, ha lehet, tóba, ha nem, legalább uszodába. Ez hosszabb időre, utólag is kellemes érzést ad.

És nem utolsósorban, ahogy már sokan mások is elárulták, hogy hasonlóan tesznek, nem főzök bonyolult, hosszasan készülő ételeket. Ilyen volt például a legutóbbi vasárnapi ebéd is, annak ellenére, hogy olajban sült minden eleme.

Csirkemell volt, négy szelet, a szokott módon egy-egy fél darab lapjában kettévágva. Ezeket megsóztam. Felvertem egy tojást, fokhagymaporral, sóval, borssal ízesítettem, belekevertem pár csepp tejet, hogy simább legyen. A csirkeszeleteket először lisztbe forgattam, majd a fűszeres tojásba, onnan egyenesen a serpenyőbe, a felforrósított olajba. Ennek a húsnak pár perc elég mindkét oldalán, amíg kissé megpirul a „huzatja”, nem szabad tovább sütni, mert akkor kiszárad.

A körethez mindenképpen a meglévő egy darab cukkinit akartam felhasználni, persze azt is egyszerűen. Ez lett:

Felvágtam kockára egy fej főzőhagymát, a cukkinit nagyobb lyukú reszelőn héjastól megreszeltem. Hozzáreszeltem még három közepes darab krumplit. Megsóztam, más fűszert nem tettem bele. Nem a legjobb újkrumpliból, új hagymából az ilyen tócsniféle, mert nagyon sok levet enged, de azért kanállal adagolható volt, így laposabb darabok keletkeztek, ezért ezek is elég gyorsan megsültek a hús után. Az sem zavart, hogy a hús kicsit addigra meghűlt, de nem olyan nagyon, és ez a főleg tojásos panír nem kiszáradós fajta, meg persze a 35 fokos levegő is segített, hogy ne hűljön ki egészen.

És a köret cukkinis tócsnira még tejföl is került, ugyanúgy, mint amikor hasonlót nem köretként eszünk.

Hát így volt nálunk is – mint ahogy olvastam, másoknál is – ismét rántott husi a vasárnapi ebéd. Sokszor elmondtam már, hogy én nagyon szeretem, ha nem kell minden héten azt enni, és ha variálom a saját kedvem szerint. És egy csöppet sem szégyellem, hogy szeretem.