Azért itt válaszolok kedves – ezek szerint sajnos csak volt – olvasóm megjegyzésére, mert az írásom kissé hosszúra sikerült.

Idézem az ő sorait: Hogy a jó égbe, de most komolyan, tud valaki, akit szeretek olvasni, leírni egy olyan szót, hogy „fokhagymapor”? Arról nem beszélve, hogy ilyesmit tart otthon...
A főzés = munka. Akkor is, ha ahhoz elő kell venni és le kell pucolni a nyamvadék fokhagymát. És szeretni, és hinni kell a növényekben. Meg érezni a különbséget, ízileg.
Mindenesetre lehet, hogy nem jövök többet. Kár.

Igazán nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam, különösen sajnálnám, ha emiatt elveszíteném egy régi kedves olvasómat.

De nem gondolom, hogy olyan nagy vétek lenne fokhagymaport használni, ami ugye a fokhagyma megszárított, majd porrá őrölt változata. Ugyanígy szoktam gombaport is keverni ízesítőként egyes ételekbe, vagyis szárított, megőrölt vegyes erdei gombát. És még sok más hasonló fűszert, egyebet is, például őrölt piros paprikát.

De megemlíthetem még a szárított, lemorzsolt zöld fűszereket, ezeket én magam szoktam szárítani, és ugyan nem őrlöm porrá, de apróra elmorzsolom. Szintén szárított, megőrölt termék készül pl. búzából, rozsból, kukoricából is, ezeket szintén használom, egyszerűen készen a boltban megveszem a lisztet, darát.

Mellékesen megjegyzem, hogy a szárítás, aszalás a legősibb tartósítási mód.

Ez nem jelenti azt, hogy a legtöbb esetben és ételhez nem „igazi”, tehát frissen hámozott és megfelelő méretűre vágott fokhagymát használok. Csak úgy, mint ahogy friss zöld, piros vagy sárga színű paprikát stb. A választásban szerepet játszik, hogy mennyi időm van, de az is, hogy mihez mi illik jobban. Például a panírhoz felvert tojásban sokkal egyenletesebben keveredik el a por, mint a bármennyire is összenyomott fokhagyma. És még egy példa: pörkölt főzésekor használok őrölt pirospaprikát, saját eltevésű sózott paprikakrémet és friss zöldpaprikát is. Jól megférnek együtt.

Teljesen más kérdés, hogy igyekszem elkerülni az ételek alapanyagainál a műanyagokat. Persze azt mindannyian tudjuk, hogy ezeket teljesen kizárni lehetetlen. Talán úgy lehet, ha mindent magunk termelünk és dolgozunk fel, lehetőleg egy, a világtól eléggé elzárt területen. De persze ez túlzás, próbálkozunk, amennyire tudunk, ahogy a körülmények engedik.

A másik kérdés, hogy a főzés munka. Igen, az. De nem attól jó. Nem gondolnám, hogy feltétlenül túl kell lihegni, nem akkor vagyunk csudajó háziasszonyok, -férfiak, ha szándékosan agyon fárasztjuk magunkat. Ismerek olyat, aki a dohányzóasztalánál pucolja a krumplit, mert ott tud hozzá leülni. És ismerek olyat is, aki ezen felháborodik, mert szerinte minden ilyesmit csak állva szabad csinálni. Én meg azt gondolom, hogy bármilyen munkát egyszerűbbé, kényelmesebbé tenni – maga a haladás.

Nem megyek ruhát mosni a patakra (esetemben ez a Duna lehetne), inkább a mosógéppel intézem. Ha leszórok valamit a földre, előveszem a söprűt és lapátot, de igazi takarításhoz inkább a porszívót. És még sok hasonlót említhetnék.

Szerintem nem szégyen, ha a családom nem azt látja, hogy szenvedek a sok munkától, hogy időnként elmondom, hogy a főzés milyen komoly munka, hogy és milyen áldozatot hozok azzal, hogy naponta főzök. Az sem baj, ha nem hullafáradtan rogyok este az ágyba, és ha néha mégis elfáradok – mert hát az természetes – akkor is legyen meg a jó érzés, hogy örömmel, és nem szenvedve végeztem el a munkát.

Nem minden káros, amit mások gyártanak azzal a céllal, hogy kényelmesebbé, gyorsabbá, egyszerűbbé tegyék a házimunkát, beleértve a főzést is. Csak meg kell válogatni, hogy mit érdemes alkalmazni belőle.

És nem feltétlenül rossz az, ami egyszerűbb.