àlabeck

Ezen a héten a gasztrobox „Hogyan készítettem?” rovatában az én képem és írásom szerepel, miután megtiszteltek a kéréssel, hogy írjam én is le a gondolataimat a blogba kerülő fotóimról.

Ha jól meggondolom, nem sok előnye van, ha az ember már nem igazán fiatal. Ami esetleg érdekes lehet benne, hogy emlékezgetünk sok régi dologra, és – én mindenképpen – próbálunk benne valami vidámat találni, és ezzel jól elszórakoztatjuk magunkat.

Már egy jó ideje divatba jöttek a borsőrlők. Annyiféle van, hogy elképzelni sem lehet, még az egyszerűbbnek mondható fajtákon belül is. És akkor még vannak a szándékosan bolondos figuráknak kialakítottak, amilyenekből sokat lehetett látni a tévében, a guruló büfés, pirítóssütős kocsis szakácsnál. Kicsik, nagyok, mindenféle játékos formák.

Gyerekkoromban természetesen volt otthon borsőrlő, használtuk is rendszeresen. A képen láthatók közül a kis hordó formájú még a nagymamámé volt. Nem csak a konyhában, főzésnél használta, családi ebédnél ugyanúgy az asztalra került, mint a só- és paprikatartó. (Nagyapám kóstolás nélkül először mindig sózta, paprikázta, borsozta az ételt.)

A világos színű már újabb, valamikor a párommal közös életünk elejéről származik – az sem tegnap volt – csak hogy legyen egy új is.

A harmadik, a kis szögletes pedig csak az érdekesség kedvéért van, mondjuk a gyűjteményhez tartozik. Ezt nem szoktam használni.

A másik kettőt pedig úgy használom, hogy egyiket borshoz, a másikat szegfűszeghez, bár nem nagyon gyakran. Ugyanis van még olyanom is, amit borssal együtt árulnak, őrlőfejes üvegben, többféle borssal is.

Sikerült valahol Németországban lefényképezni – ha nem is tökéletes a kép – darálókkal teli kirakatokat. Az egyik egy jó nevű edénybolt kínálatából, a másik pedig fűszerbolt volt. És ez csak egy kis része volt a különféle üzletekben található választéknak.

Mozsár is van szép számmal, aki nem akarja darálni, törheti mozsárban is a fűszereket. Nálunk csak nagyobb porcelánmozsár volt annak idején, abban pl. cukrot törtünk. Gondolom, ez fiataloknak nem feltétlenül érthető, akkoriban főleg kockacukor volt otthon, sem kristály-, sem por-. Így süteményhez a mozsárban megtörtük a kockacukrot, úgy használtuk fel. Ha pontos akarok lenni: nagymamám sütött vele, de a törés már kicsi koromban rám volt bízva.

Később valaki föltalálta, hogy már őrölve is lehetett venni borsot az üzletben. Bizony ez nagy dolog volt, ahogy mondták, ez nagyon megkönnyítette a háziasszony, de dolgozó nő munkáját. Aztán már egyre több fűszert árultak őrült változatban is, én következőként a köményre emlékszem, aztán még jött a szerecsendió, gyömbér és ki tudja, még mi is. Örültünk, használtuk, aztán szép lassan visszatértünk a házi, friss daráláshoz, reszeléshez, töréshez, sokan még a sót is darálják. Ezzel együtt kultusza lett a darálóknak, persze, hogy mégse fáradjunk el nagyon, van belőle elektromos is. Erről is megoszlanak a vélemények, lehet, hogy a fűszer aromája veszít vele, hiszen melegszik.
(Én még arra is emlékszem, hogy sokan az elektromos kávédarálóról is hasonló véleménnyel voltak, ragaszkodtak a kézzel darált kávé aromájához, persze friss pörkölés után. De ez már túl sok „beszéd” lenne mára.)

Inkább nem neveztem coleslaw (javítva) salátának, bár amennyire én tudom, abban is van annyi változat, hogy ez is belefér, meg nem neveztem KFC-s salátának sem, ami gyakorlatilag ugyanaz, csak éppen a gyorsétterem nevével fémjelezve, ugyanis én még – szégyenszemre – egyiket sem kóstoltam. Sem az amerikai eredetit (amiben a „cole” a káposzta, a slaw pedig a holland saláta szóból ferdítve), sem azt, amit itthon lehet enni, de erről azt hallottam, hogy túlságosan édes.

A sokféleségről, ahogyan készíteni lehet, mindenki meg tud győződni, ha elkezdi keresgélni a receptet, ezért ezt nem is ragozom tovább.

Én meg így csináltam:
Egy kis fej káposztát először négy, majd nyolc részre vágtam, közben kivágtam a torzsáját. Lemértem, így kb. fél kiló volt. A „csodagyalu” segítségével nagyon vékonyra vagdaltam, megsóztam – de nem túlzottan. Két nagyobb sárgarépát megtisztítottam, nagyobb lyukú reszelőn lereszeltem. A káposztát egészen gyengén kinyomkodtam, a répával összekevertem. Volt itthon két „elfekvő” savanykás almám, azt a gyaluval 3 mm-es zsülienre vágtam, belekevertem. Hagyma helyett metélőhagymát és metélőfokhagymát tettem bele. Végül nagyjából egy-egy arányú majonéz és tejföl keverékkel összekevertem. Citromlével és egy picike cukorral szabályoztam, hogy az én ízlésemnek megfelelően inkább kissé savanykás, mint édes legyen.

Lefedve a hűtőbe tettem, míg az ebéd többi része, a csirkecomb fűszeres bundában elkészült. Úgy gondoltam, az illik hozzá a legjobban, nekünk más köret nem is kellett, ez bőven elég volt.

Egymás után csináltam egy nagyon egyszerű és egy kissé bonyolultabb ételt padlizsánból. És még nincs vége a közeljövőre tervezett padlizsános kajáknak, mert ahányszor meglátom, mindig bevásárolok belőle, nem tudok ellenállni, olyan jó és sokoldalú.

Padlizsánt csirkemellel, paradicsommal, hagymával rakva már régen bemutattam. Nem is lehetett volna másképp, egyik nagy kedvencünk, ahogy a piacon már megfizethető a padlizsán és igazinak tűnik a paradicsom, máris sorra kerül.

De persze szokásom szerint soha nem pontosan ugyanúgy készül, mint előzőleg, csak a lényeg azonos.

Most nem sóztam a padlizsánt, mostanában nem fordult elő, hogy keserű lett volna. Van viszont egy hátránya a nem sózásnak, mégpedig az, hogy sütésnél így még több olajat tud magába szívni, mint vizesen. Viszont sütve jobb bármilyen rakott formában, mint nyersen. De már (azt hiszem, tavaly) kitaláltam egy jó megoldást. Ha addig sütöm a padlizsánszeleteket, amíg elkezd pirulni/barnulni, akkor szépen visszaengedi az olaj legnagyobb részét. És úgy még az íze is finomabb. Aztán szűrőbe szedem ki, ami alá egy tálat állítok, oda szépen lecsorog a többi olaj.

Ezt a visszanyert olajat visszaöntöttem a serpenyőbe, azon pirítottam meg a hagymát. Azt is a szűrőbe szedtem ki, majd az újra visszanyert olajon sütöttem meg a hússzeleteket, amit most csak sóval ízesítettem sütés előtt.

Rizst főztem, szétterítettem a tepsiben, arra raktam a húst, rá a padlizsánt (sót), arra a paradicsomot (most nem hámoztam, elég kemények voltak), bőven megszórva friss bazsalikommal, majd a hagymát. Végül tojásos, sós, borsos tejföllel meglocsolva megsütöttem.

Ami levet sütés közben a zöldségek engedtek, azt a rizs szépen magába szívta.

(A teteje jó sötétre sült, mert ez a múlt vasárnap a víkendházban készült, ahol a sütőben felül van a fűtő része, így felülről mindig túlsül, mire elkészül. De még a „nem égett” kategóriába tartozott.)

Van egy kedves régi olvasóm, aki bár nem rendszeresen, de néha ír egy-egy levelet, többnyire olyankor, ha valami nagyon tetszik vagy éppen nem tetszik neki, amiről a blogon értesül. Természetes, hogy ő is szeret főzni – különben valószínűleg nem olvasna gasztroblogot – de most először mesélte el, hogy éppen milyen finomat alkotott. Nem volt ez nagy ügy, mégis, vagy éppen azért, azonnal kedvem kerekedett megcsinálni.

Tehát most következik az olvasó – inkább levelezős barátnőmnek nevezném – leírása.

Padlizsánkrémet csináltam, de nem a szokott módon, egybesütve, utánízesítve, hanem: gyümölcsöt hosszában ketté vágtam, félbevágás után mélyen felkockáztam, hosszában/keresztben de a héj maradjon egyben alatta. A kockák réseibe kentem a fűszereket: só, bors, aprított fokhagyma, pici grillfűszer. Egész keveset hagytam állni, majd félideig fólia alatt, utána anélkül megsütöttem. Így magában is isteni, de megkívántam a krémet, és héjából kanállal kikapargatva, csak villával összetörve, hogy kicsit „rusztikus” maradjon. Pirítós kenyérre kenve, de kifőtt tésztára is isteni finom lett.

„Véletlenül” éppen volt itthon padlizsán, mert egyrészt a hétvégére padlizsános ételt terveztem, és szokás szerint többet vásároltam, mint kellett volna, másrészt ilyenkor szinte mindig van padlizsán vagy legalább cukkini, mert nagyon szeretjük, és szerencsére a hűtő aljában elég sokáig eláll.

Így kipróbáltam ezt a nagyon egyszerű, de a padlizsán saját ízét kedvelőknek nagyszerű padlizsánkrémet. Mi csak pirítós kenyérre kenve fogyasztottuk el, nem volt túl sok. És ezzel egy újabb finom kenyérre kenős került a reggeli-vacsora repertoárba.

Ez volt most a teljesen natúr változat, csak sót, fokhagymát, borsot kentem rá egy pici olajjal, de már elképzeltem, hogy még ezzel-azzal keverve hogyan lesz majd belőle nemcsak kenős, hanem mártogatós krém is.