Aztán már itthon is megjelentek a görögös gyorsétkezdék. Nem gyakran eszünk ilyesmit, de néhányszor mégis ettem görög büfékben, és mivel lehet tányéron is kérni, én inkább azt választottam, és akkor kényelmesen, szépen meg lehet enni, bár talán úgy nincs meg az a hangulata a dolognak.
Ezek a helyek, ahol a feliraton is jót tudok szórakozni. Mert mindig úgy képzelem, hogy gyors gyros. Vagy elütés vagy anagramma játék. Mostanra már megszoktam, de hirtelen ránézve még néha nem tudom eldönteni, melyik szót is akarták odaírni. (Pedig nem vagyok diszlexiás sem, és nem is szóképes olvasást tanultam, a mi időnkben az még nem volt divat – mármint a kifejezés.)
Annál is inkább, mert azóta már lényegesen több a török, mint a görög büfé. Németországban még inkább így van, mikor nemrég újra ott jártam, török büfé volt szinte minden sarkon – legalábbis azon a tájon, amerre jártunk – ékesen hirdetve a Döner kebab vagy kebap feliratot. Nem is hagytuk ki, kiváló volt és óriási adag.
Én olyat választottam, ami nem a tortillaféle–palacsintaféle lepénybe volt csomagolva, hanem zsemleszerű pitába, ami jó nagy volt, és nemcsak megmelegítve volt, hanem megpirítva. (Sajnálom, mindegyik fajtának van igazi neve, de én elfelejtettem.) Ebbe töltötték a jól megsült húst, rengeteg zöldséget és bőségesen kétféle mártást: joghurtosat és csípőset.
Úgy érzem, vénségemre döner-rajongó lettem. Azóta már egyszer ettem itthon is, törököknél, de persze görög néven. Olyan nagy, megpirított pitát itt még nem láttam sehol, bár nem is néztem túl sok helyen. Csak éppen jártomban-keltemben, és ha majd egyszer meglátom, megkóstolom. Azért biztosan nem fogok hetenként ilyen helyekre járni.De itthon kipróbáltam egyszer, hogy úgy sütöttem apróhúst, hogy az „Ázsia” boltban beszerzett Kebab fűszerkeverékkel – összetevői: só, hagyma, fokhagyma, babérlevél, bors, sáfrány, citrom – ízesítve nagyon gyorsan megpirítottam, és jó vegyes salátával tálaltam. Az sem volt rossz.Csak üldögéltünk estefelé a teraszon – végre nem esett az eső – és valami vacsorafélén törtem a fejem. Aznap valamiért nem nagyon ebédeltünk. Előző nap csont nélkül sült csirkecomb volt az ebéd sült cukkinivel, abból volt két darab hús maradék, gondoltam, azt megesszük valamilyen formában. Aztán hirtelen jött ötlet és az otthon található anyagok szerint lett magyaros a törökös.
Felvágtam egy csokor újhagymát, két kis uborkát, egy hegyes zöld paprikát, egy paradicsomot. Egy pohár tejfölt és egy joghurtot összekevertem, belekevertem aprított fűszereket: metélőfokhagymát, oregánót,
kevés mentát és tárkonyt.
A sült csirkecombot kicsike csíkokra vágtam, serpenyőben átmelegítettem-pirítottam.
Egy tojásból, négy evőkanál lisztből egy kevés tejjel és egy mokkáskanálnyi sütőporral sűrűbb palacsintatésztát kevertem, sütöttem belőle hat darab palacsintát – igaz, az utolsó már kicsit hiányos, rongyos volt.
És a palacsintákat megtöltöttem a hússal, zöldséggel és öntettel, majd jóízűen megettük. Mivel bőségesen volt töltve, persze most is kipotyogott, kifolyt, de otthon voltunk, nem törődtünk vele. Tányér is volt alatta, arról össze tudtuk szedni a potyadékot, utána meg mosakodtunk. :)
Utolsó kommentek