àlabeck

Amikor – nem nagyon sokszor, de előfordult már máskor is – hosszabb ideig nem írok semmi újat, akkor elég nehéz elkezdeni, de főleg eldönteni, hogy az időközben összegyűjtött képek alapján miről is szóljon a következő bejegyzés.

Az is természetes, hogy több, mint négy évi blogírás után nincs minden napra valami egészen igazi újdonság a palettán. Van, amikor több napig is régi, jól bevált ételeket főzök, bár ezeket is variálgatom egy kicsit, de legtöbbször nem tartom érdemesnek leírni – ezt aztán sokszor megbánom, mert egy-egy sikeres változatnál nem tudom reprodukálni – pedig részben ez volt az ok, amiért elkezdtem írni, hogy mit, hogy főzök. Kánikulában az is előfordul, hogy nem is főzök semmit, beérjük egy rántottával, salátával, virslivel.

Így most nem ételre, hanem sütire esett a választás, ezt megkönnyítette, hogy megígértem, hogy leírom a receptet. Magamnak sem árt megörökíteni, amíg még megvannak a céduláim, amiken összevariáltam a saját változatomat, amit végül megsütöttem. Elképesztően sok hasonló recept elérhető, ezt biztosan nem képzeltem volna, amikor kb. 20 évvel ezelőtt elkezdett nálunk is elterjedni az „amerikai csokis keksz”, a „chocolate cookies”. Akkor azt hittem, hogy ennek egy tuti receptje van, amit megpróbáltam valahol megszerezni. Sőt, azt is elárulom, hogy legelőször a lányom sütötte otthon – akkor még egészen kislány volt – dobozos kész porból. Finom volt.

Most az az aktualitása, hogy a korábban említett találkozóra az egyik társunk sütött igazi amerikai stílusú csokis kekszet; ő ott élt egy ideig, ott tanulta. De nem kértem el az ő receptjét, viszont az ötlet megmaradt, és a következő szokásos, „évi rendes” baráti összejövetelünkre ilyesmit akartam készíteni. Sokat keresgéltem, végül 5 receptből állítottam össze azt, ami elkészült. Jól sikerült, tehát érdemesnek gondolom a megörökítésre:

A hozzávalók:

18 dkg puha vaj, 15 dkg cukor (lehet fehér is, de még jobb barna nádcukorral), 1 csomag vaníliás cukor, 15 dkg lágy túró, 1 dl tej, 2 teáskanál sütőporral elkevert 20 dkg liszt. Ezeket sorban kevertem össze, géppel.

Majd, amikor a darabos alkotókra került sor, átváltottam kanálra. Ezeket szintén sorban, nem egyszerre tettem hozzá:

10 dkg darabos dió (én aprítógéppel daraboltam, de persze ennek hiányában lehet késsel is), 10 dkg zabpehely, 15 dkg felvagdalt 50%-os étcsokoládé, végül 10 dkg mazsola, amelyet még a kezdetkor beáztattam egy zöld citrom kicsavart levébe – természetesen lehetett volna rendes citrom is, de éppen ez volt itthon.

A sütőt közben előmelegítettem 180°-ra, a tepsit sütőpapírral kibéleltem. Két teáskanál segítségével (egyikkel kimerve a masszából, másikkal letolva róla) rakosgattam a tésztát a papírra. Jókora – kb. három ujjnyi – távolságot kell köztük hagyni, mert sülés közben szétterül. 10 perc alatt meg is sül. Én az első tepsire elég nagy adagokat tettem, tehát szép nagy kekszek lettek belőle. A továbbiakban már kisebbeket csináltam, nekünk úgy kellemesebb enni.

Az elmúlt időszakban volt egy-két különböző találkozóm, egyik a középiskolás osztályunkkal. Valahogy úgy alakult, hogy sok éve nem találkoztunk, míg végre ősszel sikerült megszervezni, előkeríteni az embereket – sajnos, csak egy részét. Csupa lányokból álló osztály volt, ami azt is jelenti, hogy legtöbben nemcsak lakóhelyet, hanem nevet is változtattak. Mivel ez nem sima gimnázium volt, elég sokan jártak hozzánk a Pest környéki településekről is, azokon a helyeken is „nyomoztunk” a társaink után. És ami a legborzasztóbb, túl sokan vannak, akik már nincsenek, nem lehetnek köztünk – ezt még nem az életkorunk indokolja, ki tudja, talán nem a legjobb időszakban születtünk, voltunk kisgyerekek.

Az őszi találkozónk egy vendéglátó-ipari helyen volt, ami sok szempontból korlátozta a beszélgetést – különösen ennyi év kihagyás után! Így többekben felmerült az igény, hogy ismételjünk. Szerencsére egyik társunk felajánlotta a kertjét a „nemes célra”, mi többiek pedig megegyeztünk, hogy mindenki visz valami enni-inni-rágcsálni csipegetni valót.

Én sósat terveztem, féltem, hogy túl sok lesz az édesség; volt is sokféle finomság, meg sem tudtam mindent kóstolni. A máskor is jól bevált sós muffin most is igazolta, hogy egyszerű, kellemes, és mini méretben könnyen bekapható falat. Nem utolsósorban előző nap is meg lehet sütni, nem szárad ki, mint a legtöbb pogácsa.

Félretettem egy pár darabot, hogy maradjon kóstoló a páromnak is, de nem jutott eszembe fotózni. Mire hazaértem, egy példány volt mutatóba... Mindegy, nincs egetverő különbség egyik vagy másik sós muffin között. A fontos számomra, hogy a receptem eltegyem magamnak, ugyanis vagy öt másikból kombináltam össze, biztos, hogy még egyszer nem tudnám ugyanúgy, pedig az kár lenne, még akkor is, ha volt már hasonló, és csak kicsit más is, de nem pontosan ugyanilyen.

Tehát:
2 csésze – 30 dkg – lisztet elkevertem 2 teáskanál sütőporral, egy-egy mokkáskanál sóval és borssal.
Ehhez kevertem 1 csésze – 250 ml – kefirt, fél csésze olajat.
Végül laza mozdulatokkal beleforgattam az előzőleg apró kockákra vágott 15 dkg (tilsisti) sajtot és 25 dkg füstölt sonkát, majd bő két evőkanál aprított sindlinget.

A szilikonos minimuffin-forma mélyedéseit kevés olajjal kikentem. Előmelegített, ~180°-os sütőben pirosodásig – fogpiszkáló beleszúrásával ellenőrizve az átsültségét – sütöttem. Éppen 48 darab lett belőle.

Ez egy csuda ötlet!

Több helyen beszámoltak már róla, hogy mi is ez, legjobb, ha idézek, érdekesebb, mint ha én akarnám megfogalmazni.

A „háziasszony” (inkább szinte kislány), Bori bemutatkozása: Az egész egy lecsóval kezdődött... Barátoknak, 5 adag, akik felkapták a fejüket, egy késő nyári estén, mikor kijelentettem, hogy másnap sok-sok lecsót főzök... Ízlett. :) Kérdezték, hogy van-e kedvem ebből rendszert csinálni? Hát volt :) Azóta nem csak a barátoknak, hanem a barátok barátainak is főzök. A szándék, hogy egy kis felüdülést vigyünk a hétköznapotokba, egyrészt az otthoni ízekkel, másrészt azzal a pár perccel, amit beszélgetünk Veletek a napotokról, rólatok, magunkról, illetve a finomságokról, melyeket kiszállítunk a munkahelyetekre.
Ahogy a fentiekből is kiderül, ez itt egy baráti ételfutár szolgálat, mi főzünk szeretettel, odatekerünk hozzátok bringával, ha fú a szél, ha esik az eső. A cél, hogy mindenki elégedett legyen, ebbe igyekszünk is beleadni anyait-apait, van, aki a főzésben segít nekem, és van, aki a futárkodás egy részét kapta meg.

Egy riportból:   Az ötlet annyi volt, hogy elkezdek főzni, és a barátoknak szállítok ebédet, hogy csurranjon-cseppenjen némi pénz a tanulmányaim mellett. Aztán meglátták a munkatársaik, hogy viszem a házias kosztokat, és ők is elkezdtek kérni belőle” – meséli Bori egy jókora tál saláta kevergetése közepette, hogy honnan indultak. 

És még egy részlet: Az egész azzal kezdődött, hogy Bori megkérdezte barátait, szeretnék-e, ha főzne rájuk? A válasz egybehangzó igen volt. Így történt, hogy elkezdte kihordani a kaját az irodában senyvedőknek. Aztán egyre többen lettek, akik kértek Bori főztjéből és egyszer csak egy üzlet közepén találta magát ez a kedves, fiatal lány. Ma már segítsége is van a konyhán, és persze ott vannak a biciklis futárok. Az idénynek megfelelő alapanyagokat a Vásárcsarnokban szerzi be a menühöz, aminek összeállításához kedvenc gasztroblogjaiból merít ihletet.

Aki rendszeresen főz, tudja, hogy milyen nehéz napról napra kitalálni a menüt, hogy az egészséges, változatos, jóízű, laktató legyen. Még akkor is, ha csak egyfélét, egy családnak, hát még ha választási lehetőséget is kell biztosítani. Ezért is keresett meg Bori jó néhány gasztrobloggert, hogy egy-egy heti étlapot összeállítson egy-egy blogger receptjei segítségével. Ezek között engem is, a „belőlem” válogatásra a jövő héten kerül sor.

Ahogy beharangozott a megrendelőinek, elárulom, nagyon tetszett, ezt írta:
Bevallom őszintén, imádom a mediterrán konyhát, de most roppantul örülök, hogy itt egy gasztroblog, ami nem ebbe az irányba mozog (vagy a keleti konyha felé), hanem bátran belemegy az orosz, ukrán, grúz és örmény receptek világába. Köszönhető többek közt ez annak is, hogy Zsuzsa (az àlabeck gasztroblog anyja) Moszkvában tanult egyetemen, illetve itt sajátította el a konyhai alapokat is. Igyekeztem a nyáriasabb ételeket kiválogatni, de voltak olyan ételek, amiknél egyszerűen nem bírtam magammal, és azt mondtam, na eeez KELL. :) Kizárásos alapon a nevek alapján ki fogjátok találni szerintem, hogy melyek ezek az ételek, én tuti nem hagynám ki a helyetekben, vagy legalábbis otthon egy fakanál és egy hűsítő fröccs kíséretében mellett kicsit izgulva belevágnék a receptek megfőzésébe, mert egyáltalán nem bonyolultak, viszont árulkodnak arról, hogy az eredmény zseniális. Ha viszont nincs kedv/idő/fröccs főzőcskézéshez otthon, akkor azonnal menjetek rá a menünkre, és a munkahelyeiteken sajátítsátok el a szláv konyhai alapismereteket, mégpedig ezeken az ételeken keresztül! :)

Én nagyon remélem, hogy sikere lesz, nemcsak az én receptjeimmel, hanem minden mással továbbra is, legalább annyira vagy még inkább, mint eddig. (Az étlap és egyéb tudnivalók a honlapjukon találhatók.)

A nyári melegben gyakran eszünk köretként különféle salátákat. A „kísérleti” füstölt csirkemell mellé pedig nem is tudtam mást elképzelni. Eszembe jutott az orosz hússaláta is, a majonézes krumpli is, persze a kedvenc vegyes nyári salátáim sem maradhattak ki. Ezekből alakult a végül elkészült változat.

Tudom, hogy újkrumplit nem szokás héjában főzni, eddig még én sem tettem. Most mégis így főztem meg négy darabot – kisebb tojás méretűeket. Meghámoztam, felkockáztam. Volt még a hűtőben egy bontott üvegben 4 kisebb darab sós-vizes uborka. Azt apróbbra vágtam, a krumplihoz kevertem, pici levével együtt. (Kovászos uborkával kellett volna, mivel az még nyáriasabb, de el akartam fogyasztani ezt a maradékot.) Aztán egy nagyobb új főzőhagymát, három friss uborkát – kovászolni valót, mert azt szeretem legjobban – két szép paradicsomot is feldaraboltam, hozzátettem.

(Nagy örömünkre most sikerült olyan igazi, csúnya, finom paradicsomot vennünk a piacon. Be is vásároltunk alaposan belőle, a következő salátát már nem krumplival csináltam, csak szokásosan, sok paradicsommal, citromlével, olívaolajjal. A többit pedig egyszerűen felvágva, reggeli-vacsorához kenyérrel ettük meg.)

Az öntethez elkevertem egy evőkanál mustárt, kicsit több majonézt, még több tejfölt joghurttal vegyesen, kevés sót, borsot.

A csirkemellet nem kevertem bele, csak melléraktam, ahogy a „klasszikus” orosz hússalátánál szokták. (A képen már csak a maradék.)

Egészen természetes, hogy egy főzni, „konyházni” szerető ember szereti a különféle konyhai eszközöket; gépeket, ketyeréket, kütyüket. Én is. Aztán előfordul olyan is, hogy a megvásárolt alkalmatosság felkerül egy polcra, és sokáig csak pihen ott, használatlanul. Így volt például az aszaló készülékkel is, amit új korában egyszer kipróbáltunk, de valamiért nem sikerült jól, így elment tőle a kedvem, eldöntöttem, hogy nem értek én ehhez, és kész. Tavaly nyár végén aztán adtam neki még egy lehetőséget, aszaltam egy adag paradicsomot – ez jól sikerült. Most a héten pedig már készült aszalt meggy is, tehát valószínűleg a gépet még megtartom.

Nem ennyire régen, de már egy ideje megjelent a háztartásomban egy elektromos házi füstölő alkalmatosság. Persze, én akartam, mégis nehezen fogtam hozzá a kipróbálásához. A szerelés is félelmetesnek tűnt első pillantásra, aztán a ketyere kész mérete is. Olyan, mint egy gömbgrill, csak éppen nem faszénnel, hanem elektromos fűtőbetéttel működik. És van efölött egy külön tálca az elfüstölni való faforgács részére. Aztán egy cseppfogó tálca és egy rács.

A terveim között halfüstölés szerepel, de első alkalommal – mikor végre összeszereltük – úgy gondoltam, hogy a csirkemell lesz a legalkalmasabb a próbához. A kicsontozott csirkemellet csak egy kevés sóval, fokhagyma- és hagymagranulátummal beszórtam, pár órára betettem a hűtőbe.

Aztán bemelegítettem a készüléket, a kissé benedvesített faforgács közé egy kevés fekete teát is szórtam – elég sokat utánaolvastam az ilyen „meleg” füstölésnek, ezt több helyen is láttam – úgy tettem a tálcáját a helyére. Lezártam a fedelét, és amikor már elindult a füst, akkor tettem bele a húsos tálcát-rácsot. Mivel az időt és a forgács mennyiségét is próbálgatni kellett, hiszen első alkalom volt, többször is kinyitottam, megnéztem, a húst megfordítottam. Végül a fa pótlásával, minden előzőleg olvasottnál jóval hosszabb idő után döntöttem úgy, hogy elkészült – persze beleszúrtam egy fogpiszkálót, hogy lássam, nem maradt nyers a közepe sem.

Kihűlés után egy kellemes, enyhén füstös ízű, cseppet sem száraz húst kóstolhattunk. Vékonyra szeletelve olyan lett, mint lenne egy igazi finom sonka.

Salátával ettük a kóstolás utáni első adagot, sikerült az orosz hússaláta gondolata alapján egy nagyon különleges, nyárias változatot előállítani. (Majd leírom, el ne felejtsem.)