àlabeck

Amikor édességet készítettem úgy, hogy kölest is használtam hozzá, megígértem, hogy majd sós ételként is megmutatom. Meg is főztem, csak – nem tudom, miért – nem írtam meg, elfelejtettem. Pedig jó volt, így most pótolom, hiszen nincs szezonhoz kötve, mostanában van friss zöldség, de a télen kaphatóból is jó.

Először a kölest – én kettőnknek 10 dekát, de ebből még maradt is – szűrőben, forró vízzel jó alaposan átöblítettem. Miután lecsorgott, megszikkadt, lábosban, kevés olajon átforgattam, kétszeres mennyiségű vízzel felöntöttem, megsóztam. Felforrás után alacsony fokozaton főztem, míg a rajta lévő vizet „elfogyasztotta”. Akkor fedő alatt békén hagytam. (Tehát ugyanúgy főztem, mint a rizst, kivéve, hogy azt hideg vízzel szoktam megmosni.)

Serpenyőben megsütöttem egy kisebb darab félkarikákra vágott parasztkolbászt. Átkanalaztam a kölesre. Utána ugyanabban az edényben egy kockára vágott zöldpaprikát, majd ismét külön egy-egy apróra vágott sárga- és fehérrépát pirítottam, majd azt is a kölesre tettem. Azért csináltam mindegyiket külön, hogy jól tudjanak pirulni, nem főni, túlpuhulni.

Végül az egészet összekevertem, összemelegítettem. Tálaláskor petrezselyemmel megszórtam – ahogy mondani szokták; a színe kedvéért, de én az ízét is szeretem, tehát annak a kedvéért is.

Ez is egy gyors, egészséges hétköznapi ebéd vagy vacsora lehet. A kölest akár előző nap is meg lehet főzni, akkor még gyorsabb. És persze másféle zöldséggel is keverhető, én már beterveztem cukkinivel is, a kolbász helyett is lehet bármiféle húst, húsos szalonnát is beletenni.

Jó szívvel ajánlom azoknak is, akik nem nagyon szeretik a kölest, de a változatosság – meg esetleg az egészség – kedvéért egyszer-egyszer ilyet is főznének.

A – nem túl puhára – megfőzött kétféle spárga második feléből salátát csináltam, olyat, ami akár egy „fogyós” ebédnek is megfelel, különösen, amikor meleg van, de „kímélős” vacsorának mindenképpen elég.

A spárgát ehhez is kisebb darabokra vágtam. Vékony csíkokra felvágtam 10 dkg sonkát. A kertben szedtem egy jó csokor zöldfűszert; főleg oregánót, kevesebb citromfüvet, tárkonyt. Ezeket megmostam, leszárítgattam, apróra vágtam. Külön fölvágtam egy nagy csokor snidlinget (metélőhagymát) is.

Az öntethez egy teáskanál mustárt – kézi habverővel – összekevertem két teáskanál olívaolajjal, csipet sóval és egy nagyobb (250 g) pohár joghurttal. Kanállal kevertem hozzá az aprított zöldfűszereket és a snidling felét.

A spárgadarabokat beleforgattam az öntetbe, egy darabig félretettem, hogy keveredjenek, „összeérjenek” az ízek.

Tálalásnál a joghurtos spárgát tányérra púpoztam, rászórtam a felcsíkozott sonkát és a kihagyott snidlinget.

Egy napon két helyen is vásároltam, ez persze előfordul máskor is, főleg, ha az egyik a piac. Ott végre sikerült nagyon szép, friss zöld spárgát vennem, valamiért ezzel még idén nem volt szerencsém. Utána mentem egy élelmiszerboltba (Közértbe), ahol viszont fehér spárgát árultak, amit szintén ritka szépnek találtam – nem mintha értenék hozzá –, annyira, hogy vettem abból is egy csomaggal. Mire hazaértem, már ki is találtam, hogy mi lesz belőle.

Most a zöld spárgát igazán sikerült úgy hámozni, ahogy azt több helyen írják, vagyis maximum az alsó harmadát hámozni – én zöldséghámozóval szoktam – a kis fás végét letörni/-vágni, és kész. (Máskor fásabbak, valószínűleg nem annyira frissek voltak, ezért nagyobb részét kellett hámozni.) A fehéret is könnyedén, vékonyan hámoztam csak, elég volt annyi. Én ezt úgy ellenőrzöm, hogy belenyomom a körmömet, ha sikerül, nem fás. De néha úgy is kipróbálom, hogy ha letöröm a végét, megpróbálom lehúzni a „héját”, valahogy úgy, ahogy a zöldbab esetleges szálkáit húzzuk. Ez a módszer is jól megmutatja, mennyire kell meghámozni. Érdemes, mert ha fás rész rajta marad, elronthatja az egész ételünk élvezetét.

Hámozás után most a klasszikus módon, sós, picit cukros vízben megfőztem, mindössze pár percig. Együtt főztem a kétfélét, de előbb a zöldet, utána a fehéret szedtem ki a vízből egy lyukas lapát segítségével, lecsurgatva róla a vizet.

Nagyjából elfeleztem az adagot, a felét egyelőre félretettem a hűtőbe. A másik részt másfél-két centis darabokra vágtam.

Már előre megsütöttem egy adag palacsintát. Két tojásból, 20 dkg lisztből, 4 dl tejből, 1 dl ásványvízből (szóda nincs), csipet sóval. Lehetne a víz arányát növelni a tej rovására, de a több tejjel állás után is puhább a palacsinta, és én most így akartam, mivel ez az adag nekünk sok, a többletet félretettem a fagyasztóba, máskorra.

Kb. 10-12 dkg csirkemellet kis darabokra vágtam. Sóval, fokhagymaporral, fehérborssal ízesítve serpenyőben átpirítottam. Megszórtam egy evőkanál liszttel, azzal tovább pirítottam (szórásos sűrítés – staubolás), majd a spárga főzőlevéből apránként felengedtem, de csak tejföl sűrűségűre. Hozzákevertem a darabokra vágott, főtt spárgát, így a sűrű szaft kissé összefogta.

Hat darab palacsintát megtöltöttem ezzel a keverékkel. Tűzálló tálba fektettem. 5 dkg sajtot finomra reszeltem, elkevertem pici sóval és annyi tejföllel,.hogy kenhető massza legyen. Ezt a palacsinták tetejére kentem, sütőben addig melegítettem, sütöttem, míg jól megpirult.

Annyi rengetegféle finomnál finomabb, szebbnél szebb epres édességet, desszertet készítettek el és írtak le a kedves bloggerek, hogy nem is próbálnám meg utánozni sem, nem hogy felülmúlni. (Eddig sem akartam vetélkedni senkivel.)

Mint más évben is, a legtöbb epret mindenféle feldolgozás nélkül, lecsumázva, megmosva eszem. De már többször bevált a túró–eper párosítás is, például túrógombóc, palacsinta változatokban. Most főleg azért csináltam egy keveréket – szándékom szerint nem túl hizlalósat – mert annyira vizes volt az eper, amit vettem, hogy féltem, hogy megromlik.

Egy csomag túrót először villával összetörtem, majd mixerrel habosra kevertem egy fél pohár tejföllel és néhány csepp folyékony édesítővel együtt. Kb. negyed kiló epret – persze megmosva, lecsöpögtetve – nem túl kicsi darabokra vágtam. Úgy kevertem kanállal a túróhoz, hogy ne nagyon törjön össze. (Megkóstoltam, még pótoltam kicsit az édesítőt, de csak annyira, hogy ne legyen savanyú, csak savanykás, de nem édes.)

Egy órányi hűtőben tartás után rájöttem, hogy így túl híg lett. Gyorsan elővettem egy kis doboz (2 dl) növényi tejszínt – sajnos ez cukros, nem találtam még olyat, ami nem lenne olyan – azt fölvertem habnak, és a felét hozzákevertem. Így tökéletes lett az állaga. További eperdarabokkal és fahéjjal megszórva...!
(A fahéj illik is az eperhez, nagyon szeretem is, és a fogyásnak is kedvez – állítólag.)

Három darab szép, elég karcsú, közepes méretű padlizsánt vettem a piacon – a szokott eset – nem tervszerűen, csak mert tetszett. Aztán itthon végiggondoltam, hogy egy ebédre köretnek bőven elég kettő is. A harmadikból pedig kenyérre kenőset terveztem. És nem a bolgár paprikás-paradicsomos (abból még van üvegben, a spájzban), nem is hagymás, nem is az egyszerű majonézes-fokhagymás. Már régóta terveztem, hogy valahogy dióval keverve próbálom meg. Most végre eszembe jutott, hogy a legjobb lesz, ha diómajonézzel csinálom. A már régebben leírt recepten annyit változtattam, hogy kevesebb olajat tettem bele, kb. fél decit csak, és a citromlé helyett a korábban a mintákból fel nem használt fél üvegecske tárkonyos tokaji borecetet kevertem bele. A hozzáadott vízzel jó habosra kevertem.

Közben a padlizsánt a már kipróbált módon a sütőben megsütöttem, félbevágva, bekockázva, kevés olajjal megkenve. Amikor megsült, könnyen ki lehetett fordítani a héjából, és a jól megpuhult belét kiskanállal kiszedni. Kihűlés után a diómajonézhez kevertem, és tettem még bele egy gerezd összenyomott fokhagymát is. Ezt is a botmixerrel kevertem, így a krém egészen sima lett. (Persze fokhagyma nélkül is jó, de én szeretem. Ezzel a kevéskével egyáltalán nem lett túl erősen fokhagymás.)

Kenyérre kenve reggelire, ill. vacsorára ettük, de sajtos kekszfélével csak úgy, mártogatva is nagyon jó.