àlabeck

Nem csoda, hogy olajos magvakról gondolkoztam mostanában – csak úgy, általában. Az általam ismert és kóstolt ilyenek közül szerintem legeslegjobb a kesudió. Natúr, pörkölve, pörkölve és sózva, mindenhogy – na jó, karamellbe forgatva is kóstoltam, úgy nem annyira. Ezután következik nálam a mandula, a sós mandula igazi csemege számomra. Aztán jöhet a többi mag is, dió sokféleképpen, mogyoró is meg a földi- (amerikai) is, de a szotyolát, tökmagot is elrágcsálom, ha éppen van.

De mivel a kertben a mandulafa sajnos végleg elpusztult, most már csak a dió az, amiből mindig van itthon készlet, már ha volt erőnk és kedvünk megtörni.

Máskor is csináltam már sós diót, ugyanúgy, mint a mandulát, de most olvastam egy eljárást, amitől még jobb lett. A szép darab diókat először öt percig forraltam, leöntöttem róla a vizet, le is öblítettem, szétterítettem szikkadni. (Aki akarja, ilyenkor le is húzhatja a héját, viszonylag könnyen lejön, de nekem ehhez nincs türelmem.) Egyszerű, nem is értem, miért nem jutott eszembe magamtól is, hiszen a mandulát is előbb leforrázom, amitől nemcsak a héja jön le könnyen, hanem kissé puhul is.

A folytatás ugyanaz, mint a mandulánál. A 20 dkg dióra egy teáskanál olajat tettem, kézzel átforgattam, hogy mindenhova jusson, aztán egy teáskanál sóval megszórtam, ezt ugyancsak kézzel oszlattam el. Az olajra azért van szükség, hogy megtapadjon a dión a só.

Tepsiben szétterítettem, forró sütőben 10 percig sütöttem. Az eredmény: porhanyósan ropogós, csöppet sem olajos tapintású, kiváló rágcsálni való.

Nem tudom, emlékszik-e még valaki rajtam kívül Bertha Bulcsúnak a Kesudió című írására, ami 1976-ban az ÉS-ben jelent meg, és ami akkor nagy vitákat váltott ki. Emlékszem, szinte szégyennek számított, hogy én bizony már akkor is oda voltam ezért a magért, mert voltam olyan szerencsés, hogy valakitől már korábban kaptam (Indiából hozott) kóstolót.

Csak egy kis részlet az írásból:

Olcsóbb lett a kesudió. Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, s most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalomba hozható 1976. február. Most február van, február vége. Így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kíváncsi vagyok. Az óbudai ABC-ben hegyekben áll az eladatlan kesudió. Én vettem egyet. Az eladólány többször megnézett, majd megmutatott az egyik kolléganőjének is. Őrültnek tartottak. Önök persze műveltek, és tudják, mi is az a kesudió. Nem mindenki? Akkor elmondom. Az Anacardium occidentale nevű, hat-hét méter magas fán terem Indiában. (Dél-Amerikában őshonos.) Diónemű termése a tyúktojás nagyságú, ehető terméskocsány mélyedésében érik meg. Indiában vesedió, kesudió, indiai elefánttetű néven ismeretes. Íze (ezt már tapasztalati alapon közlöm) a sózott mandula és az amerikai mogyoró között van valahol, de mindkettőnél rosszabb. Mi sózva kapjuk. Egyébként pontosan akkora, mint egy amerikai mogyoró.

No komment.

Nagy örömömre én is megkaptam Gabojszától ezeket a jelképes tündéreket, köszönöm.

„Ezek a blogok szerfelett bájosak, a blogíróknak az a céljuk, hogy barátok és barátságosak legyenek. Reményeink szerint ezen díj átadásakor több barátság keletkezik, a barátság elterjed, és több figyelmet kap a blogger. Amikor továbbadod, kérlek vedd figyelembe ezen elveket.”

Szívem szerint nagyon sok embernek továbbítanám: fogadják szívesen mindazok, akik ismeretlenül is kedves ismerősökké váltak, hozzá(m)szóltak, levelet írtak. De azoknak is küldöm, akik be-benéznek ide hozzám, olvasnak, és (még) nem szólaltak meg.

Milyen a véletlen, éppen a napokban kérdezte valaki, hogy mire lehet felhasználni a tökmagolajat, most, a Grenadine által kiírt XXIII. VKF – magvas gondolatok – határidejének közeledtével. Ezért nem véletlen, hogy a címben a köreté a főszerep.

És hát telik-múlik az idő, már nemcsak a lányom tanul tőlem főzni, hanem én is tőle. Ez a krumplipüré-változat is az ő ötlete, a végső kivitelezést már magam találtam ki, nem egyeztettük pontosan a receptjét.

Fél kiló (meghámozva annyi) krumplit sós vízben megfőztem, még forrón krumplitörővel összenyomtam. Közben egy marék hámozott tökmagot száraz serpenyőben kissé megpirítottam. Fóliába belehajtottam, klopfolóval kicsit megtörtem, de pár darabot egészben félretettem. Szeletekre vágtam négy gerezd fokhagymát, egészen kevés olajon halványbarnára pirítottam. A krumplihoz kb. három evőkanál tökmagolajat és forró tejet kevertem. A tej annyi, hogy nem túl lágy, de jól keverhető állagú legyen. Belekevertem a megtört tökmagot és a pirított fokhagymát.

A sült csirkecomb gyakori vendég nálam, mint már mondtam, a fűszerezés igazán elég változatosságot adhat. Most grillfűszert elkevertem egy kis olajjal és adzsikával – mivel most újat bontottam, megkóstoltam, hogy pl. elég-e benne a fokhagyma, és igen, elégnek bizonyult, tehát kiegészítésre nem volt szükség. Hozzákevertem még egy evőkanál majonézt is – ez további fűszerezést és olajozást is biztosít. Az egyszerűség kedvéért ezt mindet már a serpenyőben kevertem össze, úgy forgattam bele a hat darab csirke felsőcombot. Először bőrével lefelé maximális hőfokra tettem a tűzhelyre, aztán megfordítottam, a hőfokot csökkentettem, és úgy sütöttem fedő alatt, amíg megpuhult. A végén hagytam megpirulni.

Nagyon jól harmonizált a tökmagos pürével, ami önmagában is remek ízhatású volt, egészen biztos, hogy nem utoljára csináltam ilyet.

A tányéron a pürére még rászórtam az egészben hagyott tökmagokat. 

Lehetne rántott gomba is, de a palacsintatésztás bundázás gyorsabb, és én nemcsak csinálni, hanem enni is jobban szeretem – mint ezt már többször is elárultam.

Szép, nagy, hófehér csiperkegombákat vettem, ezért is támadt az ötletem, hogy így legyen elkészítve, meg már régen is volt az étlapunkon. Valamikor régen szakácskönyvben megnéztem, hogyan kell a rántott gombát csinálni. Mindenhol azt írták, hogy először ecetes vízben elő kell főzni, és csak azután panírozni. kezdetben néhányszor így is tettem, de valahogy nem tetszett, hogy az amúgy sem túl ízes csiperkegombának még az a kevés íze is eltűnt, ráadásul a mérete is jócskán csökkent. Egyszer aztán megpróbáltam nyersen kezdeni, hagyományosan, liszt, tojás, prézlibe forgatva, sokkal jobb volt. Azóta sem értem, hogy miért kellene előfőzni, tehát nem teszem.

Két tojásból, kukorica- és búzalisztből vegyesen kevertem a palacsintatésztát – szokás szerint egy kis sütőport is tettem bele, sóval, borssal és egy kiskanál gombaporral (szárított erdei gomba megőrölve) is ízesítve, és hogy még jobban fokozzam az erdei ízt, egy mokkáskanál kakukkfüvet is kevertem bele. Aztán tejjel kikevertem, nem túl sűrűre, nem akartam túl vastag bundát, inkább csak kabátot.

A kakukkfű amellett, hogy kellemes ízt ad, hasznos is – hiszen a legtöbb fűszer erre is való – illóolajai élénkítően hatnak az emésztésre, mert fokozzák az emésztőnedvek termelődését.

A gombakalapokat nagyon kicsit megsóztam – ettől enged egy kis levet, jobban tapad rá a liszt –, lisztbe, majd a tésztába mártottam, közepesnél kicsit erősebb lángon, (pálma)olajban megsütöttem.

A kabát a gombán éppen elég szénhidrátot szolgáltat hozzá, ezért köretként salátát kevertem jégsalátából, hagymából, piros színű paprikából és almából – minden csíkokra vágtam – fűszerekkel és tejföllel.

A kocsonyával főtt füstölt sertésnyelvből kitelt néhány reggelire, vacsorára való szendvics. Semmilyen kész felvágott nem vetélkedhet vele. Akár kemény tojással, akár egy kis tormával vagy mustárral, vékonyra szeletelve, vajas kenyérrel szerintem nagyszerű. A marhanyelv még jobb, de az árversenyt a sertésnyelv nyerte. Ha belegondolok, hogy mostanában egy ki tudja, miből készült párizsi is nagyjából ugyanennyibe kerül...

Az egyáltalán nem ártott, hogy az együtt főzés miatt fokhagymával, fűszerekkel főtt, de ebben az esetben nem nagy a különbség. Néha szoktam nyers sertésnyelvet is vásárolni, azon jobban érezni a vele főtt fokhagyma, fűszerek ízét; abált szalonna módjára főzöm, a végén paprikával bekenem.