Mert ugye az ember is rágcsáló néha. Tehát ünnepi alkalmakra vagy vendégségre készítünk általában édes és sós kekszeket, no meg „rágcsákat”. A sós mandula nálam mindig ritka ínyencségnek számított, emlékszem, gyerekkoromban, kisvendéglőkben (meg bárokban, de ezt csak mesélték, én ott nem jártam), picurka celofán tasakban volt kirakva az asztalra, persze külön pénzért, nem emlékszem, mennyi volt, de tudom, hogy igen drága.

Amióta mandulafánk van, többször is próbálkoztam vele, mindig nagyon szívesen – és persze igen gyorsan – elfogyasztottuk, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy ez még nem az igazi. Most már a mandulafa kezd tönkremenni, de úgy két éve megtaláltam a tökéletes receptet, méghozzá az Isteni ízek c. receptgyűjteményben.

A titok tulajdonképpen nagyon egyszerű: 20 dkg mandulát (persze már a csonthéj nélkül) forró vízbe dobunk, rövid ideig benne tartjuk, amíg a barna héj felpúposodik (ez attól függ, mennyire száraz), leszűrjük, és egy mozdulattal „kicuppantjuk” a szép fehér mandulát. Legegyszerűbb rögtön papírtörlőre pakolni, megszárítgatni. Utána tepsire sütőpapírt terítünk, rá a mandulát, és egy teáskanál étolajjal kézzel átkevergetjük, hogy mindenütt érje az olaj. Ezután egy teáskanál sóval ugyanígy átforgatjuk.

Sütőben közepes tűzön (170°) sütjük, míg aranybarna lesz. Ez 10-15 perc, sütőtől függően.

Aztán már csak jól el kell dugni, hogy ne fogyjon el idő előtt.