àlabeck

Mivel reggelire általában még mindig kenyeret szoktam enni valamivel, továbbra is kevergetek néha valamilyen kenőset, amit ha rákenek a kenyeremre, változatosabbá és egyúttal kényelmesebbé teszem a dolgot. Mostanában volt egy körözött a műsoron, gyakorlatilag ugyanolyan, mint amit már leírtam. Volt tojáskrém is, erről csak hittem, hogy már szerepelt itt, de úgy látom, mégsem, csak fasírt töltelékeként, legközelebb majd pótolom.

És volt avokádókrém, mivel jól bevásároltam az akciós avokádóból, ami szépen meg is érett a hűtő fiókjában – mindig megérik, annak ellenére, hogy semmiféle varázslatot nem szoktam űzni vele, egyszerűen betekerem újságpapírba, ami segít, hogy ne nedvesedjen, de ne is száradjon ki. Ha gyorsítani akarom, akkor nem a hűtőben, hanem a konyhában tartom.

Miután vettem néhányat, pár nappal később megláttam egy olyan fajtát, amit azelőtt még soha: gömbölyű volt, nem a szokásos, hosszúkás körte formájú. Persze hogy ebből is vettem kettőt. Amikor megérett, egyet megettünk vajas kenyérrel, sóval, ahogy a legjobban szeretem, hiszen így érezhető leginkább az íze.

A másik gömbölyűből és egy hosszúkásból lett a krém. Kicsit másképp, mint előzőleg. Az avokádókat kivájtam a héjából, villával összetörtem. Az egyikből teljesen homogén pép lett, a másik kicsit darabosabb maradt, ez nekem éppen így nagyon tetszett. Belekevertem egy fej apróra vágott hagymát, egy paradicsomot, aminek a magos-leves részét kivágtam – hogy ne legyen híg a krém – a többi részét szintén kicsi kockára vágtam. Tettem hozzá egy evőkanál metélőfokhagymát, egy citrom levét, persze sót is. Jól elkevertem, megkóstoltam. Végül egy kiskanál csípős pirospaprikát (port) is kevertem bele. Ettől ugyan sötétebb lett a színe, de mégis jót tett neki.

Készült még mostanában egy kenőmájasos kenyérkenős is, ez sem egészen olyan, mint a már megírt. Most vajjal, lila hagymával, mustárral és jó két evőkanálnyi szardellapasztával kevertem el. Ettől lett más, érdekesebb az íze. Kevertem még hozzá petrezselymet, hogy frissebb, „zöldebb” íze legyen, ez akkor sem árt, ha amúgy is zöldpaprika-karikákkal esszük.

És még egy kenős, ilyet eddig még nem csináltam. Csak éppen nem maradhattam ki az aktuális medvehagyma-lázból. Mivel nincs erdő a közelemben, ahol bőségesen szedhetnék belőle, meg kellett elégednem a piacon, nem nagyon olcsón vásárolttal. És gyorsan, könnyen föl is akartam dolgozni, amit vettem, úgy gondoltam, hogy a további felhasználása majd abból lesz. Ezért csak egy medvehagyma-pasztát csináltam, a recept alapján, amit itt találtam, igazán könnyű, különösen, hogy nálam jóval kisebb mennyiség volt. (Az arányt azért nagyjából betartottam, tehát az 1 kg medvehagyma, 80 g tengeri só, 500 ml olívaolaj – ezt arányítottam.) Talán a legnagyobb feladat a hagyma megmosása, megszárítgatása volt. Aztán aprítás - először nekifutottam a botmixerrel, de azzal csak úgy működött a dolog, hogy pici adagonként, fokozatosam tettem bele a már késsel kisebbre vagdalt medvehagymát, végül a húsdarálóval fejeztem be –, olaj, só, keverés. Kis üvegekbe raktam, a tetejére még egy vékony réteg olajat öntöttem. A biztonság kedvéért a hűtőbe tettem, bár állítólag hűvös helyen anélkül is eláll, de az én kamrám elég meleg.

Kb. két evőkanálnyit ebből a pasztából összekevertem – először egy, de végül kettő, tehát 20 dkg – tömlős krémsajttal. És ennyi a nagyon-nagyon finom medvehagymás kenyérre kenős.

(Aki tud erre valami jobb, csinosabb elnevezést, hogy kenyérre kenős, árulja el, és próbáljuk meg elterjeszteni!)

Most biztosan nem fogok arról elmélkedni, hogy mi a magyaros étel és mi nem. Egyszer régebben már elgondolkoztam ezen, és lehetne még, talán fogok is, de nem ez alkalommal. Most mindössze az jutott eszembe, hogy ha egy étlapon meglátom azt, hogy ilyen vagy olyan hús „magyarosan”, akkor biztosan tudhatom, hogy lecsó van benne, rajta, gyakran szalonnával, néha kolbásszal is, és sajnos nagyon gyakran igen-igen zsírosan. Hát ez, amit én csináltam, nem ilyen.

Talán inkább nyáriasnak kellene nevezni? Tudom, ilyenkor még távolról sem igazi nyári ízű a paprika és a paradicsom, de egészen jól nézett ki, egészen hasonló volt az illata az igazihoz, ezért megvettem. Elsősorban hideg kajához, kenyérhez szántam, de aztán ehhez is jutott belőle, mert bőven elég volt ahhoz is a mennyisége.

És nem igazán lecsó volt, hanem:

Először a négy darab tarjaszeletet – csak nagyon enyhén fűszerezve, só, bors, fokhagymapor – picit olajozott serpenyőben egyenként hirtelen megpirítottam. Ezután egy jénai tálba fektetve a sütőbe tettem, kb. 180 fokra (ez nem egészen igazi sütő, de légkeveréses, rendes sütőben valószínűleg alacsonyabb hőfok is elég).

Közben csíkokra felvágtam egy kb. öt dekás darab húsos kolozsvári szalonnát, jó ropogósra megsütöttem. A szalonnadarabokat kihalásztam, félretettem. Fél kiló paprikát kockára vágtam, a serpenyőben maradt zsíron megsütöttem, az addigra már nagyjából megpuhult húsra terítettem. Végül három nagyobb paradicsomot is felkockáztam, azt is átsütöttem a serpenyőben, és a paprikára halmoztam. Az egészet még sütöttem a sütőben 15 percig.

Közben köretnek kockatésztát főztem hozzá, ez kicsit érdekesebbnek tűnt, mint az eredeti gondolatom, a rizs, és jó is volt így. A tálalásnál a tetejére szórtam a félretett szalonnát.

Amikor spárgaszezonban bármilyen piacon járok, persze, hogy veszek belőle. Csak azon gondolkoztam pár percet, hogy fehéret vagy zöldet. (Tulajdonképpen a legtöbb zöldségféle szezonjában így vagyok, ugyanígy azonnal megveszem a padlizsánt, cukkinit, kelbimbót vagy karfiolt is, a paprikáról, paradicsomról, újhagymáról nem is beszélve. Nem is mondom, mert jól látszik, hogy a felsorolás nem teljes.) Végül a zöldet választottam, és amíg hazavillamosoztam a piacról – ami most „a csarnok” volt, ahova egyébként nem járok, mert elég messze van – megpróbáltam kiötleni, hogy készítsem el. Természetesen ezúttal is egy egyszerűen, elég gyorsan elkészíthető étel lett az eredmény.

A spárgát a szokásos módon a feje (virágja) alatt kezdve zöldséghámozóval meghámoztam, az alsó, fás végét levágtam. A szálakat 3-4 centis darabkákra vágtam. Nagyon kevés olajon röviden pirítottam, aztán picike vízzel fölengedve pároltam, majd újra pirítottam, amíg olyan puha lett, hogy egy villát bele tudtam szúrni egy vége darabba. Akkor kivettem a serpenyőből, félretettem.

Szeletre vágott, sóval, borssal, kevés fokhagymaporral megszórt csirkemell-szeleteket – kettőnknek négy kisebbet – a visszamaradt olajon gyorsan, egyenként mindkét oldalán megsütöttem, azokat is félretettem.

Három közepes méretű krumplit a reszelő durvább részén megreszeltem, a serpenyőben, kissé megsózva átsütöttem, nem nagyon, csak éppen miután már nem volt nyers, egy egészen kicsit pirítottam.

Ezután egy jénai tálban elterítettem a krumplit, ráfektettem a húsokat, a tetején pedig elosztottam a spárgadarabokat. Bekentem egy pohár tejföllel, és a sütőben, 200 fokon 20 percig sütöttem.

Mostanában óriási, nagyon szép zellereket lehet kapni, a Lidlben, de máshol is láttam hasonlót. Ez – érdekes módon – számomra nagyon csábító, annak ellenére, hogy soha nem szerettem túlságosan a zellert. Mégis, a múltkor, amikor a húsleveshez vettem ilyet, rájöttem, hogy ennek nincs annyira erős íze, mint a „hagyományos”, kisebb zellernek. És akkor kitaláltam, hogy köretként remekül működne, különösen, ha még valamit, pl. hagymát is társítok hozzá.

A jó nagy zellert – több, mint egy kilós volt – meghámoztam, először négy részre vágtam, aztán keresztben vékony szeletekre. Ezután sós vízben megfőztem, éppen csak annyira, hogy villával könnyen átszúrható legyen.

Közben egy csokor újhagymát felvágtam, pici olajon átsütöttem. Egy jénai tálba terítettem a zeller egyharmadát, rá a megsült újhagymát. Arra következett a zeller második harmada. Ezt megszórtam egy jó maréknyi felaprított metélőfokhagymával. (Ezt azért használtam, mert éppen az volt. Ha éppen medvehagymám lett volna, akkor azt teszem bele, de szerintem sok más is jó lehet hozzá.) Végül a tetejére került a harmadik rész zeller.

Öntetet kevertem kb. 3 dl tejfölből, egy tojásból, 10 dkg durvára reszelt gouda sajtból, sóval, borssal. Ezzel beborítottam a zellert, és sütőben, 200 fokon 20 perc alatt összesütöttem.

El kell mondanom, hogy igen jó volt ez a köret, ezután nem fogom hangoztatni, hogy nem szeretem a zellert. Nagyszerűen illett néhány rántott csirkemell-szelethez, amit most kivételesen egészen hagyományosan, liszt, tojás, szitált prézlibe paníroztam, úgy sütöttem meg.

Nem igazán vagyok mostanában igazi főzős-alkotós kedvemben. Tavaszi fáradtság, tavaszi fogyni akarás, tavaszi akármi is lehet az oka. Persze azért szoktam főzni, hiszen enni kell is meg még jó is. Sokszor főzök több napra, mindketten szívesen megesszük másnap is a jó kaját. Gyakran a már bevált ételeket főzöm, kicsike változtatással, hogy ne unjam meg – nem annyira enni, mint főzni. Nem akarom a változatokat úgy nevezni, hogy „update”, ez félreértésre adhat alkalmat, ezért csak „frissítve”. Végül is a lényeg ugyanaz, picike újítás a megmaradt alapok mellé.
 

Csirkemáj almával, tejfölösen

A megtisztított, részekre vágott csirkemájat ugyanúgy hagymával, fokhagymával kezdtem sütni, aztán adtam hozzá az almát. Fűszerként bors, gyömbér került hozzá, és amikor éppen csak sülni, illetve párolódni kezdett, ráterítettem egy pohár tejfölt, abban főtt készre, azaz puhára, porhanyósra. A végén kevertem hozzá egy jó evőkanálnyi metélőfokhagymát, csak mert volt a kertben, anélkül is nagyon jó.

A köret sós vízben megfőzött, villával kicsit megtört krumpli, benne elég sok petrezselyemmel.
 

A desszert, a túrós

És hogy egy kis édesség se maradjon ki – pedig az igazán ritkán van nálunk – volt még egy szirnyiki, vagyis túrólepény, ami az egyik kedvencem, most éppen őszibarackbefőtt kíséretében (mert örököltünk néhány dobozzal, ezért túl sok van itthon).