àlabeck

A cseresznyeszilva (Prunus cerasifera Nigra) más néven vérszilva fa vagy bokor alakú növény, sok helyen díszfaként ültetik, sok nemesített változatának nincs termése, csak gyönyörű, rózsaszín virágja tavasszal, de folyamatosan díszít bordó leveleivel.

A mienk bokor, és nem nemes, hanem eléggé vad fajta, ugyanis valamikor, évekkel ezelőtt egy olyan mezőn ástuk ki és vittük haza, ahol nem sokkal később házakat építettek. Mi nem tudtuk, hogy mi ez, csak megtetszett. Eléggé meglepődtünk, amikor pár év múlva szép, gömbölyű, bordó termést hozott, miután tavasszal már élveztük a szép és nagyon illatos virágait. És csak ekkor néztünk utána, hogy mi is ez. A formája cseresznye, a magja mint a szilváé. Érett állapotban a húsa nagyrészt édes, de a mag körül akkor is savanykás marad. És nem akar leválni a magról. Éppen ezért a lekvárfőzés belőle eléggé macerás, de szerintem megéri, mert nagyon szeretem/jük a végeredményt, a kellemes, pikáns, savanykás ízét.

Először egy lábosban a tűzhelyre teszem a jól megmosott és lecsorgatott szilvát, ami a meleg hatására hamarosan elkezd szétpukkadozni. Közben persze kevergetni kell. Elég hamar megfő annyira, hogy kijönnek belőle a magok. Ekkor átpasszírozom egy tésztaszűrőn, illetve ez nálam nem is igazi passzír, csak egy kicsit átnyomkodom, aztán kihalászom belőle a magokat, ugyanis én a héjakat visszateszem, mert szeretem, sűrít is, és még pikánsabbá teszi a lekvárt.

Ezzel el lehet vacakolni egy darabig.

Utána már csak a szokott módon megfőzöm, amióta én is beadtam a derekam a fixnek, pontosabban: Dzsemfix szuper 3:1, azóta gyorsabban megy a dolog. (Azért szántam rá magam nehezen, hogy azt használjam, mert nem akartam, hogy bármelyik lekvár túl zselés legyen, attól tartottam, hogy akkor nem nagyon fog különbözni a gyáritól. De már nagyjából kidolgoztam az arányokat, hogy segítsen gyorsítani főzést, általában kevesebbet használok, mint az előírás.)

Három kiló szilvából főztem, 70 dkg cukorral és két zacskó fixszel. Ebből 10 db kicsi, kb. 3dl-es üveg lekvár lett. Amikor kész a főzés, nagyon tiszta üvegekbe töltöm, és száraz dunsztba teszem, vagyis jól beágyazom pokrócok, ilyesmik közé legalább egy napra. Azért nem a fejrefordítós módszert alkalmazom, mert amikor kipróbáltam, utána alig tudtam kinyitni az üveget, a lekvár úgy beragasztotta az üveg tetejét. Aztán már csak az üvegek áttörölgetése, címkézése és a spájzban elhelyezése következik.

Ez az a húsféle, amit általában nem szoktak kirántani. Talán ezért is ragadta meg a fantáziámat, amikor egyszer, régebben a tévében láttam, hogy – azt hiszem – bárányból készítettek valami ilyesmit. Most, hogy igen szép, alig-alig zsíros oldalast sikerült vennem, eszembe jutott, hogy megpróbálom, miért ne lenne jó sertéshúsból is.

Először megfőztem az oldalast; úgy adódott, hogy volt hús alaplé, amiben előzőleg csirkecomb-csontokat főztem. Igaz, leveskockát használtam hozzá, meg natúr vega-mixet, ami nem más, mint őrölt, szárított zöldségek. Az oldalashoz ezenkívül még beletettem néhány gerezd fokhagymát, egészborsot is. (Ezt a „dupla” alaplét eltettem, majd valami olyanhoz használom fel, amibe jó a fokhagyma íze is.)

Amikor megfőtt, leszűrtem, kihúztam belőle a csontokat. A rántani szánt adagot kisebb darabokra vágtam. Előkészítettem a lisztet, ebbe őrölt borsot és egy kis pirospaprikát kevertem, a felvert tojáshoz pedig egy evőkanál mustárt. A morzsa maradt magában.

Így bepaníroztam a darabokat, majd jó forró olajban megsütöttem, hiszen már főtt volt. Sült padlizsán volt a kísérője.

Megjegyzés: az eredmény nem egészen volt olyan, mint vártam, finom volt, de nem annyira ízes, valószínűleg az volt az oka, hogy elég gyenge minőségű, gyenge ízű mustár volt éppen otthon (a víkendházban). Ezért úgy gondoltam, hogy még egyszer kipróbálom, valamilyen karakteresebb mustárral.

Már a cím elmond mindent, recept nem kell hozzá, azért írom csak le, mert ez is egy ötlet azoknak, akik hozzám hasonlóan mindenféle formában és módon szeretik a padlizsánt.

Most hosszúkás darabokra vágtam – meghámozva – utánozva a hasábburgonya formáját. Mivel ennek már kicsikét sötétebbek voltak a magjai, a biztonság kedvéért lesóztam, állni hagytam, amíg kiengedte a levét (kb. félóra). Ezután leöblítettem, kicsit ki is nyomkodtam.

Bő olajban, elég gyorsan megsütöttem. Így kap egy kellemes aranybarna kérget, és ha nem lassan sütjük, nem szív magába annyi olajat.

Hát persze, hogy az nem megy, hogy mindig valami teljesen újat találjak ki, ez szerintem teljesen rendben is van. De minek leírni, ami már volt? Hát azért, mert ritkán szoktam ugyanazt pontosan ugyanúgy főzni, valami keveset változtatok rajta, és biztosan tudom, hogy legközelebb nem fogok emlékezni rá. (Ez volt az egyik oka, hogy elkezdtem írni ezt a blogot.)

Volt például húsgombócos karalábé. A hús abból volt, ami eredetileg a töltött kelkáposztához készült – hagyma nem, de fokhagyma, pirospaprika és kevés szalonna is volt benne –, akkor dupla adagot kevertem be, és a felét gombóc formában sós vízben 2 percig forraltam, azóta a mélyhűtőben tartózkodott, most csak elő kellett venni. Megfőztem a karalábékockákkal, majd a petrezselymen kívül bőven megszórtam kaporral is.

Ilyenkor a fejtettbab-leves sem maradhat el. Volt már itt kolbásszal is, meg csülökkel, kétféle babból. Most fél kiló fejteni való babból, egy-egy szál sárga- és fehérrépából készült, füstölt hússal. Na, itt megint tanultam valami újat! A piacon nézelődtem, oldalast kerestem – füstöltet is, meg nem is. Valami kisebb füstölt darabok voltak, a cédulája, illetve a hentes szerint oldalas „nyúlja”. Biztosan nagy szégyen, én még ezt soha nem hallottam. Ennek ellenére vettem belőle, abból került a levesbe.

A nyers oldalasból pedig többféle ételt csináltam, előfőztem (később ezt majd részletezem), egy részét fokhagymáztam és paprikáztam, mint az abált szalonnát, másikat megsütöttem. Egyszerűen beraktam egy tálba, mellétettem előregyártott röszti darabokat, ami így az oldalassal együtt, annak a zsírjában sült meg. Hozzá paradicsomot felvágtam, zöldfűszeres sóval gyengén megsóztam, és fetasajtot morzsoltam rá.

Biztosan van olyan háziasszony/-ember, aki pontosan ki tudja számítani, hogy mennyit eszik a család, és nincs gondja a maradékokkal. Én sajnos nem vagyok ilyen. A megmaradt, többnyire kicsi adagokat – persze ha fagyasztható – beteszem a mélyhűtőbe, aztán jöhet az ötletelés, hogy mire és hogyan használjam fel, hogy jó és változatos is legyen.

Most a fokhagymás és a paradicsomos csirkemellet házasítottam össze. Először mindegyiket kisebb darabokra vágtam. Egy edényben megpirítottam egy picike aprított szalonnát, rátettem a húsokat a hozzájuk tartozó mártással együtt, kevergettem, kevés vízzel is kipótoltam.

Mikor jól összeforrt, belekevertem egy adag, szintén a mélyhűtőből elővett, előzőleg kiengedett, főtt masnitésztát.