àlabeck

Meggondoltam magam, és az összegyúrt, félretett túrógombóc masszából mégsem gombócot csináltam. Nem főztem, hanem sütöttem, egyfajta szirnyiki, túrólepény (vagy fánkszerű) lett belőle.

Hozzátettem egy púpos evőkanál porcukrot és egy sima evőkanál lisztet egy teáskanálnyi sütőporral elkeverve. Ezt újra jól összegyúrtam. Kisebb gombócokat formáltam belőle, amiket ellapítottam, olyan fánkféle formája lett. Kevés olajon, serpenyőben mindkét oldalukon megsütöttem. Tejföllel ettük, és mivel nem volt túl édes, porcukorral is megszórva.

(Ezt este sütöttem, ezért a kissé furcsa színű, villanyfénynél készült kép.)

Igaz, hogy ez frissen a legjobb, de hát mit lehet tenni, maradt belőle néhány darab, mikróban megmelegítve azért teljesen ehető. Ehhez az adaghoz megkóstoltam a frissen elkészült baracklekvárt.

Volt itthon egy darab füstölt kolbász, ahhoz kerestem valami ötletet. Kisebb részét már felhasználtam a padlizsános lecsóhoz, de most már a végére akartam járni. Így jutott eszembe a rakott krumpli, az már elég régen nem volt. Csak a padlizsánmániám nem hagyott nyugodni, mikor vásárlásnál megláttam, hogy szépek és még viszonylag olcsók is, így belekombináltam azt is.

Négy közepes krumplit héjában és 5 tojást megfőztem. Két padlizsánt meghámoztam (én úgy jobban szeretem) egy centis karikákra vágtam. Mivel a víkendházban nincs rendes sütő, teflonos serpenyőben, kevés olajon megsütöttem. A padlizsán sütése olajban elég vicces dolog. Először mint a szivacs, beszívta az összes olajat. Addig sütöttem, amíg barnás lett, akkor megfordítottam. Mire a másik oldala is megsült, újra kiengedte majdnem az egészet. Aztán ez ismétlődött minden adagnál. Úgy szedtem ki egy tálra, hogy ferdén álljon, akkor még a maradék olaj is kicsorgott belőle. Ezt visszaöntöttem a serpenyőbe, azon átforgattam a felkarikázott kolbászt, a visszamaradt – már kissé piros – zsiradékon pedig a krumplit.

Jénai tál aljára terítettem a krumpli felét, arra a tojás felét, majd a kolbász felét. Megkentem tejföllel, aztán következett a padlizsánréteg, amire a tojás és kolbász másik fele. A tetejére a maradék krumpli. A többi tejfölben elkevertem egy egész tojást, azzal leöntöttem, és a sütőben átsütöttem.

Mivel, mint mondtam, ez nem rendes sütő, csak egy grillféle, amiben légkeverés is van, de nagyon nem egyenletes, így a teteje eléggé megbarnult, de szerencsére ez nem ártott nagyon neki, az így átalakított rakott krumpli nagyon jó volt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára készült így nálunk.

Annyira érdekes néha, hogy úgy tűnik, mintha valamiféle főzési telepátia működne, és nem csak bloggerek, hanem „normális” háziasszonyok között is. Mert az teljesen természetes, hogy mindenki sárgabarackkal csinál valamit, amikor éppen érik, vagy padlizsánnal, cukkinivel, hiszen a szezon erre ösztönöz. De amikor nem a szezon meghatározta dologról van szó, akkor mindig elcsodálkozom.

Múlt hét vége felé, a hétvégi menüt terveztem, és elhatároztam, hogy itt az ideje elővenni a fagyasztóból a bekészletezett bográcsban főtt csirkepörköltet. Éppen jól jött, hogy maradjon idő a barackszedésre is. Köretként pedig, a változatosság és egyszerűség kedvéért kapros túrógombóc jutott eszembe. Másnap reggel valakivel beszélgettem, elmondta, hogy náluk harcsapaprikás lesz, persze kapros túrógombóccal. Délután pedig egy harmadik valaki említette, hogy gombás húshoz ezt tervezi kísérőnek. Hát nem furcsa?

Én ugyanúgy csinálom, mint az édesnek szánt túrógombócot, hiszen abba sem szoktam cukrot tenni, csak rá.

Fél kiló túrót összekevertem öt csapott evőkanál grízzel (búzadarával), négy kicsi tojással, egy csipet sóval. Jó alaposan összegyúrtam, félretettem a hűtőbe, hogy a gríz beszívja a nedvességet.

Mivel ez kettőnknek sok lett volna, kettéosztottam, az egyik felét továbbra is eltettem, a másik felébe belekevertem egy csokor apróra vágott kaprot. Vizes kézzel kicsi gombócokat formáztam – már amennyire sikerült, mert elég lágy volt a massza –, sós vízben kifőztem. Amikor feljöttek a víz tetejére, kihalásztam, és azonnal tálaltam a csirkepörkölt mellé.

A túró másik részét édesnek szántam, de csak később. Lefedve nem árt meg neki a hosszabb állás sem.

Én is megkaptam ezt a díjat Cukroskatától, igazán nagy örömet okozott, annak meg külön örültem, amivel indokolta azt, hogy éppen nekem adja, vagyis hogy ő is úgy látja, hogy hasonló az ízlésünk.

Mégis, már jó néhány nap eltelt azóta, hogy megkaptam, de nem tudtam megfelelően reagálni rá, törtem a fejem, hogy kinek adhatnám tovább. A hét, amennyi embernek, illetve blognak illene, sok is meg kevés is. Én ennél több blogot olvasok, sokkal több az is, amelyik tetszik. De a legtöbben már büszkélkedhetnek ezzel a díjjal. És bevallom, arra most nincs időm, hogy végigkeresgéljem, hátha van valaki, akit még nem ért el.

Tehát inkább jelképesen mindenkinek adom, aki ötletesen, lelkesen főz és ír.

A lekvárfőzés azzal kezdődött, hogy elmentünk barackot „szedd magadni”. Jól bevált helyen, más évben is ott szedtünk, most sem okozott csalódást. Nagyon jó fajta, finom barack, amit szedés közben többször is ellenőriztem, kóstolásos módszerrel. A terv szerint tíz kilót akartam, a vége 15 lett. Ebből persze valamennyit félretettem evésre.

Én a barackból egészen hagyományos lekvárt, egészen hagyományosan főzök. (Például az eperdzsemnél használok zselésítőt, bár kevesebbet, mint a zacskóra írt adag.) Valahogy úgy érzem, hogy ez az a lekvár, amelyiknél a legnagyobb a különbség az ipari és a házi között.

A barackot nem hámoztam meg, a héja kissé pikánsabbá teszi, és egyúttal természetes sűrítőként is szolgál. Jól megmostam, kivettem a magját, kivágtam az esetleges hibákat. Húsdarálón ledaráltam, közben adagonként megmértem. Így tisztán összesen 10,6 kg lett. Először kisebb lángra (fokozatra) tettem főni, aztán ahogy a melegedéstől először hígul, erősítettem annyira, hogy folyamatosan rotyogjon, időnként megkavartam. Kénytelen voltam két nagy edényben főzni, csak így fért be.

Amikor végre hígulás helyett már sűrűsödni kezdett, beletettem a cukrot; összesen 4 kilót,vagyis kilónként majdnem 40 dkg-ot. (A régi kottám, amely szerint évek óta főzöm, 40–70 dkg-ot ír, ami persze függ attól, hogy milyen édes a barack, no meg hogy mennyire édesen szereti a család.) A cukorral tovább főztem, néha kavargatva, amíg elég sűrűnek találtam. Ezt úgy szoktam ellenőrizni, hogy egy kanállal kiteszek belőle egy kistányérra, és ha hűlés után jónak látszik, akkor kész. De persze ez nem olyan sűrű, mint egy zselé, nem is az a célom. Belekevertem két mokkáskanál citromsavat, ettől szép lesz a színe is azonkívül, hogy picit még pikánsabbá teszi. Én tartósítót is használok, nátrium-benzoátot, amit a kikapcsolás után kevertem bele, edényenként egy csapott mokkáskanállal. (Valahogy nem hiszem, hogy ekkora mennyiség ártalmas lenne, viszont általában nem évente főzök lekvárt, ezért nem baj, ha több évig is megmarad, ahogy eddig is tette.)

A végén a két edényből összeöntöttem egybe, addigra nagyjából befért, hogy mindenképpen egyforma legyen az egész adag.

Forrón üvegekbe töltöttem, aztán a szokásos száraz dunsztba, pokrócok, ilyesmik közé. Most még ott pihen. Holnap majd kiveszem, áttörölgetem az üvegeket, hiszen itt-ott lecsurgott, ahogy töltöttem, és forrón csak úgy nagyjából szedtem le. Aztán mindegyik kap egy címkét, és mehetnek a spájzba, amíg egy részét a gyerekeim el nem viszik, hiszen nem csak magunknak csináltam ilyen adagot.