àlabeck

Valamikor régebben, különböző blogokat böngészve véletlenül akadtam rá egy olyan sütire, aminek a formája kicsi, hosszúkás, leginkább egy picike püspökkenyérhez hasonlítható. Azt is megtudtam, hogy a neve financier. Ez a szó pénzügyekkel foglalkozó embert jelent, talán az aranytömbre emlékeztető formája miatt nevezik így ezt a süteményt.

Persze ugyanazt a süteményt más formában is el lehet készíteni, például muffinformában, hiszen ez is olyasmi, csak éppen szögletesek az egyes mélyedések. De nekem nem annyira a sütemény, mint inkább éppen a forma tetszett. A múlt héten valahol megláttam, hogy ilyet lehet kapni, de először lebeszéltem magam róla, hiszen ahhoz képest, hogy nem sütök túl sokszor, éppen elég sütiformám van. De mikor újra arra jártam – és csak egy darab volt belőle – mégsem tudtam ellenállni, megvettem. Karácsonyi ajándék magamnak.

És tegnap este ki is próbáltam, de nem édes süteménnyel, mert a sós muffin is jobban tetszik nekünk, de főként a páromnak, mint az édes. Eszembe is jutott, hogy elmentettem magamnak egy francia receptet, ami nagyjából meg is felelt azoknak az alapanyagoknak, ami éppen itthon volt. És micsoda véletlen: még az adagot sem kellett átszámítani, mert a recept éppen egy kilenc mélyedéses financier formához készült.

Kb. 10 dkg sonkát apró kockákra vágtam, ugyanígy 10 dkg ementáli sajtot. (Az eredetiben 15 dkg fokhagymás-zöldfűszeres sajtot ír.) 6 dkg vajat megolvasztottam, szobahőmérsékletűre lehűtöttem. Két tojást szétválasztottam. Kimértem kb. ¾ pohár lisztet (két kanál sütőporos liszt és 6 dkg mandulaliszt helyett), egy teáskanál sütőport beletettem.

A sárgáját egy evőkanál langyos vízzel habosra kevertem. Belekevertem a lisztet, az olvadt vajat, két púpozott mokkáskanál medvehagymapasztát (a fűszeres sajt helyett), pár tekerésnyi borsot, és mivel sonka és a sajt sem volt túl sós, egy mokkáskanál sót. Végül a felvert tojásfehérjével kevertem össze.

A biztonság kedvéért a sütőformát picikét megolajoztam, a mélyedésekbe elosztottam a masszát. Kb. 25 perc alatt sült meg 180 fokon. Igazán finom vacsora lett belőle, úgy melegen. Két darab maradt meg, azt majd reggelire, hidegen esszük meg, biztosan úgy is jó lesz.

A következő étel érdekes, meglepő volt számomra. Lehet, hogy nem annyira különleges, de én nem hallottam még ilyenről, és ahogy egy házbeli kedves szomszédunk említette, azonnal tudtam, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom. Éppen kapóra is jött akkor, mert egy kicsit túllelkesedtem, és ezért túlvásároltam kápia paprikából.
 

Rakott paprika

Darált húst – nálam pulykacombból – hagymán, kevés fokhagymával megfőztem, nem a szokásos pörköltnek, hanem pirospaprika helyett borssal fűszerezve.

Hozzákevertem párolt rizst, nem túl nagy mennyiséget, persze ez ízlés – és esetleg fogyni vágyás – dolga.

A paprikát darabokra, „kockára” vágtam, nem túl sok olajon addig sütöttem, amíg kicsit barnulni kezdett, és elárasztotta a konyhát a finom sültpaprika-szag, amit egyébként imádok.

Ami nem szerepelt a szomszéd által elmesélt receptben, nekem volt még itthon egy kisebb, karcsú darab padlizsánom is, amit ideje volt felhasználni, tehát a paprika után karikára vágva azt is megsütöttem.

Jénai tálba rétegeztem a paprikát, rizses húst, padlizsánt, újra a húst, végül ismét paprikát. Két tojással elkevert pohár tejföllel öntöttem le, sütőben összesütöttem.

Igazán nagyon jó volt a padlizsánnal együtt is, de biztosan anélkül is remek lett volna. Ha éppen nem ilyen piros paprika van itthon, akkor talán vegyes színekből is érdekes megpróbálni, szép lenne.

Most, hogy látom, hogy a legtöbb emberen úrrá lett már a „karácsonyi láz”, teljes gőzzel (gázzal, villannyal) folyik főleg a sütés, de már szóba kerül az ünnepi főzés is, igazán nem csoda, ha nem írok ennél gyakrabban. Részint nem szeretném ismételgetni a tavaly ilyenkor elmondottakat, másrészt pedig főzésben sem alkotok különlegeset.

És mégis, szokásom szerint elmesélek néhányat, amiket főztem, emlékeztetőként, hiszen erről (is) szól a naplóírás. És akárhogy is van, hétköznapok mindig vannak...

Például a rakott krumpli. Hogy sorra került, annak egyik fő oka a „kolbászkóstoló mániánk” volt. Persze szeretjük is, egyébként biztosan nem csinálnék. De a lényeg, hogy beszereztünk vagy háromféle kolbászt kipróbálni, és nem gondoltunk arra, hogy ezután elutazunk Gyulára, ahol – kihagyhatatlan – további nem is tudom, hányfélét fogunk még bevásárolni. És ezek között volt olyan, amit inkább vajas kenyérre szeletelve, reggelire, vacsorára fogyasztottunk el, de olyan is, ami inkább főzéshez való. A rakott krumpli gyakorlatilag ugyanúgy készült, ahogy máskor, akkora adag, ami nekünk két napra elég.

Ami talán érdekesebb, hogy kovászos uborkát ettünk hozzá, mégpedig olyat, amit valamikor szeptemberben, talán az utolsó meleg, napos időt kihasználva készítettem. Azóta egy fedeles műanyag dobozban, a hűtőben volt, természetesen a leszűrt levével együtt. Egy kicsikét leapadt a lé, így a kilógó uborkák egy részére fehér lepedék rakódott ki. Ezt egyszerűen hideg vízzel lemostam, és másik edénybe pakolva ismét átszűrtem a levét. Az uborka finom, kemény, tökéletes maradt, éppen olyan, mint frissen, olyan ropogós, ahogy szeretjük. Most már csak annyi van, ami elfér egy befőttes üvegben, azóta is ettem belőle, zsíros kenyérrel. Még mindig nagyon jó.

Láttam már ilyet régebben is, bár én magam még soha nem próbáltam ki. Úgy éreztem, igazából nagyon jól elvagyok nélküle, nem olyan nagyon nagy baj, ha nem sütök ennél gyakrabban, könnyebben.

De most elcsábított az egyik reklámújság – bár az utóbbi években nem volt olyan borzasztó drága dolog ez a ketyere – a szokásosnak a fele áránál olcsóbban kínálva (valamikor régen, amikor először láttam, még elég húzós ára is volt). És ha már megvettem, persze ki is kellett próbálni, csak azért nem rögtön aznap, hanem másnap, mert már este volt, és ezért fegyelmeztem magam.

Körülnéztem a neten is mások tapasztalatai és receptjei után, a barátnőm is elmondta a saját kipróbált alapreceptjét, meg persze adtak is hozzá egyet. Ezekből „gyúrtam össze” a legelső, kicsike adag próbasütést.

Citromos keksz készült a következőkből:

12,5 dkg liszt, 7 dkg margarin, 4 dkg porcukor, 1 csomag vaníliás cukor, 1 tojássárgája, 1 csapott mokkáskanál sütőpor, 1 citrom lereszelt héja és leve.

Összegyúrtam, úgy éreztem, éppen jó állagú, mert összeállt, nem ragadt az edényre, sem a kezemre, de kinyújtani biztosan nem lett volna nagyon könnyű. Ezután a – mások leírása alapján nem sütőpapírra, hanem – vékonyan kivajazott tepsire nyomkodtam a sütigéppel a kekszeket. Kipróbáltam kétféle formát, egészen jól ment.

Második alkalommal sós kekszet akartam sütni, ugyanis mi azokat szeretjük a legjobban, kíváncsi voltam, azzal hogy boldogulok. Egy régebben már többször, hagyományosan formázva kipróbáltat, a sajtos-diós keksz receptjét vettem elő. Úgy gondoltam, hogy mivel az is egy zsírosabb, omlós, amúgy nehezen formázható tészta, valószínűleg beválik. Ezt, hogy külalakjában is különbözzön az édestől, egy hosszúkás formázóval csináltam. Elég jól sikerült, bár néha kétszer-háromszor is le kellett nyomni a keksznyomó karját, hogy kijöjjön a tészta. Talán kicsit lágyabbnak kellett volna lennie – majd legközelebb!

És már elterveztem, hogy mi lesz a következő próba, ha sikerül, majd elmesélem. Na jó, akkor is, ha nem... Legyen tanulságos nekem is, de akár másoknak is jól jöhet, ahogy nekem is jól jött a többiek tapasztalata is.

Éppen ma panaszkodott egy barátnőm, hogy halat vásárolt, és milyen drágának találta. Így hát nincs semmi csodálkozni való azon, hogy legtöbben kevés halat esznek. Mi (az egész családunk) ráadásul szeretjük a halat, gyakorlatilag minden fajtát – már amennyit ismerünk, és amit már volt szerencsénk megkóstolni.

Ezért, mint már elárultam, ha meglátom, hogy akciósan, tehát valamivel olcsóbban lehet például lazacfilét beszerezni, szoktam néhány adagot a fagyasztóba tenni. Amit most elővettem, szintén egy két szeletes, 30 dkg-os, dobozba csomagolt lazac volt.

Hogy kicsikét nagyobbnak tűnjön az adag, minden szeletkét kettévágtam. Mindegyikre ráfektettem egy-két friss zsályalevelet, pár levélke kakukkfüvet. Ezután becsomagoltam egyenként két hajszálvékony szelet feketeerdei sonkába. Bevonatos serpenyőben sütöttem meg, először a „nyitott” felével lefelé, aztán a másik oldalát. Ahogy a sonka megpirult, már biztosan jó a lazac is, de a biztonság kedvéért tűvel megszúrva is ellenőriztem – ha nem enged levet a szúrás nyomán, akkor megsült.

Köretként a piacon vásárolt aprószemű parázskrumplit sütöttem meg. Teljesen újkrumpli módra csináltam, azzal a különbséggel, hogy én az igazi újkrumplit megkapirgálom, megpucolom, ezt pedig csak jó alaposan megmostam.

Külön megsütöttem mellé egy fej felszeletelt hagymát is – azért külön, hogy az ne párolódjon, hanem süljön. Végül a krumplival összekevertem, és bőven megszórtam petrezselyemmel.

Sokan éppen az újkrumplit nem szokták „héjatlanítani”, példa a barátnőm (most éppen nem a fent említett, hanem egy másik), aki imádja az apró újkrumplit, nyár elején még képet is küldött a vokban elkészített kedvencéről.