Nálunk sokkal kelendőbb a sós aprósütemény, mint az édes. Ezért azt veszélyesebb is előre elkészíteni, de hát mit tehetek, nem lehet mindent egy napra hagyni, elkészítem, aztán próbálok megmenteni valamennyit későbbre is.

Most kitaláltam, hogy valami diósat szeretnék, hiszen nem véletlenül szántam rá magam egy jó nagy adag dió megtörésére néhány hete – ehhez azért kell nagy lelkierő, mert testi is kell, ugyanis a mi diónk, ami a nagyon-nagyon régi fán terem, elég apró szemű, és vastag, nagyon kemény héjú. (Kicsi is, sárga is, savanyú is, de a mienk...)

Próbáltam itt-ott receptet keresgélni, de valamiért dióval csak édes dolgokat találtam, pedig maga a dió nagyon jól illik sós ételhez is, mint akár a dióval panírozott hús is. Nem tudtam mást tenni, átalakítottam másról szóló receptet, kicsit tartottam attól, hogy működik-e, mert süteményféléket kevésbé szoktam saját kútfőből készíteni, ellentétben az ételekkel. Végül az eredmény számomra nagyon meggyőző lett, ízletes, omlós keksz, családom hímnemű tagjai is megkóstolták, és elégedettek voltak vele.

20 dkg lisztet, 15 dkg margarint, 10 dkg darált diót, 10 dkg reszelt sajtot (részben füstölt), 2 tojássárgáját, 2 mokkáskanál sót és 1 mokkáskanál fehér borsot összegyúrtam. Kinyújtottam kb. 5 mm vékonyra (elég zsíros a tészta, kicsit nehéz nyújtani, de a tetejét lisztezve megoldható). Derelyevágóval rombusz alakúra vágtam – azért ilyenre, hogy különbözzön a másik keksztől. A tetejét tejjel megkentem, sütőpapírral bélelt tepsiben 200 fokon sütöttem kb. 15 percig.

Ahogy kicsit kihűlt, jól megkóstoltuk, a többi most a szokásos fémdobozban várja az idejét. (Nem kizárt, hogy újabb adagot is kell sütni.)