Most, hogy látom, hogy a legtöbb emberen úrrá lett már a „karácsonyi láz”, teljes gőzzel (gázzal, villannyal) folyik főleg a sütés, de már szóba kerül az ünnepi főzés is, igazán nem csoda, ha nem írok ennél gyakrabban. Részint nem szeretném ismételgetni a tavaly ilyenkor elmondottakat, másrészt pedig főzésben sem alkotok különlegeset.
És mégis, szokásom szerint elmesélek néhányat, amiket főztem, emlékeztetőként, hiszen erről (is) szól a naplóírás. És akárhogy is van, hétköznapok mindig vannak...
Például a rakott krumpli. Hogy sorra került, annak egyik fő oka a „kolbászkóstoló mániánk” volt. Persze szeretjük is, egyébként biztosan nem csinálnék. De a lényeg, hogy beszereztünk vagy háromféle kolbászt kipróbálni, és nem gondoltunk arra, hogy ezután elutazunk Gyulára, ahol – kihagyhatatlan – további nem is tudom, hányfélét fogunk még bevásárolni. És ezek között volt olyan, amit inkább vajas kenyérre szeletelve, reggelire, vacsorára fogyasztottunk el, de olyan is, ami inkább főzéshez való. A rakott krumpli gyakorlatilag ugyanúgy készült, ahogy máskor, akkora adag, ami nekünk két napra elég.
Ami talán érdekesebb, hogy kovászos uborkát ettünk hozzá, mégpedig olyat, amit valamikor szeptemberben, talán az utolsó meleg, napos időt kihasználva készítettem. Azóta egy fedeles műanyag dobozban, a hűtőben volt, természetesen a leszűrt levével együtt. Egy kicsikét leapadt a lé, így a kilógó uborkák egy részére fehér lepedék rakódott ki. Ezt egyszerűen hideg vízzel lemostam, és másik edénybe pakolva ismét átszűrtem a levét. Az uborka finom, kemény, tökéletes maradt, éppen olyan, mint frissen, olyan ropogós, ahogy szeretjük. Most már csak annyi van, ami elfér egy befőttes üvegben, azóta is ettem belőle, zsíros kenyérrel. Még mindig nagyon jó.
Utolsó kommentek