àlabeck

Egy egyszerű – sokkal könnyebb megcsinálni, mint elnevezni – hétköznapi, olcsó, mégis érdekes ebéd volt.

Kb. fél kiló krumplit nagy lyukú reszelőn megreszeltem. (Ez még kézzel sem nagyon nagy munka, de én géppel csináltam, így pár perc az egész.) Megsóztam, kézzel átforgattam, hogy egyenletes legyen a sózás. Egy kiolajozott jénai tálba simítottam, úgy, hogy a szélén magasabban legyen, vagyis hasonlóan, mint egy pite (pirog, pie, quiche) tésztát. Bárhogy is nevezzem, a cél, hogy majd a mélyedésbe lehessen tenni a tölteléket – persze sósat, nem édeset. Kevés olajjal a tetejét is megkentem, majd a sütőbe tettem, 180 fokra.

Amíg sült, három pár virslit felkarikáztam, kevés olajon átpirítottam. Megszórtam egy kiskanál liszttel, kis kevergetés után apránként fölengedtem kb. egy deci tejszínnel. Összeforraltam, közben hozzákevertem még egy kis pohár tejfölt is. A végén, már kikapcsolva a tűzhelyet, beletettem ízesítőnek egy kis maréknyi aprított medvehagymát. (Eléggé lemaradtam a bejegyzéseimmel, ezt még március elején főztem, a medvehagymát a fagyasztóból vettem elő, konyha-, ill. láboskészen, így csak bele kellett tenni, további munka nem volt vele.)

Amikor a krumpli megsült – ez azt jelenti, hogy a széle sült, a közepe inkább csak megpuhult – ráöntöttem a virslis masszát, visszatettem a sütőbe annyi időre, amíg az öntet nagyjából megszilárdult.

Persze nem lehetett szép tortaszeletként tálalni, mint ha „rendes” tészta lett volna az alján, de ez nem nagyon zavart minket. Másnap, amikor a második részét ettük, már sikerült, de arról nem készült fotó, nem jutott eszembe.

Maradt egy fél doboz kukoricakonzerv a réteges saláta után. Felmerült bennem több felhasználási lehetőség is; meg is lehet enni úgy, ahogy van, lehet belőle köret vajjal, petrezselyemmel átforgatva vagy kukoricás rizsként. Végül köret lett, de olyan, amit meg lehetne enni akár magában, csak úgy, valamilyen mártogatóssal, öntettel, akár főzelékhez feltétként. Ugyanúgy, mint a „rendes” krumplis tócsnit. De ez mégsem az. Esetleg prósza... ha jól tudom, az egyes vidékeken a kukoricásnak a neve. Persze volt mellé egy jó kis vegyes saláta is.

Egy tojásból kb. három evőkanál kukoricaliszttel és egy evőkanál sima búzaliszttel, kevés sóval lágy tésztát kevertem. Beleforgattam a lecsöpögtetett kukoricakonzervet. Serpenyőben, nem túl sok olajon, kanállal szaggatva lepénykéket sütöttem belőle.

A sonkába csomagolva sült lazac már többször is szerepelt nálunk, bevált, szeretjük. Először zsályalevelet csomagoltam bele fűszerként, máskor ledarált, házilag tartósított bazsalikomot. Volt még friss kakukkfüves változat is. Ezúttal a még tavaly – sóval, kevés olajjal – eltett medvehagyma-pasztával kentem be a lazacdarabokat a sonka alá. Nagyszerűen bevált ez a fűszerezés is.

Nem az első eset, hogy eléggé késve írok le valamilyen ételt, ennek nincs nagy jelentősége, ha nem avul el valamilyen okból, például hogy elmúlik közben a szezonalitása. A piacon járva úgy láttam, hogy medvehagyma még van bőven, tehát ha valaki kedvet kapna ilyen medvehagyma-paszta elkészítéséhez, még nem késett le, és ezzel jócskán meghosszabbítható a szezon. Igen ám, de olvasom egy – biztosan kiváló szerzőtől származó – cikkben, hogy a medvehagymát semmilyen módon nem lehet tartósítani. Még jó, hogy nem előbb olvastam, ezért ezt nem tudtam. Akkor lehet, hogy nem csináltam volna meg már tavalyelőtt és a múlt évben is ezt a nagyszerűen felhasználható medvehagyma-pasztát, nem tettem volna szép adagot a fagyasztóba – ugyanúgy, mint a többi fűszernövényt, pl. petrezselymet, kaprot, zellert, lestyánt – megmosva, megszárítgatva, felaprítva, amit salátákhoz, levesre szórva, szendvicshez stb. egész évben használok. És nem csináltam volna egy kevés érdekes savanyúságot a méretesebb száraiból. Mindezért nagy kár lett volna. Nem kell mindent elhinni az „okos” cikkeknek...

A sertéskaraj sokak kedvenc húsrésze – a „rántott hús” többnyire automatikusan karajból készültet jelent – mások meg éppen nem nagyon szeretik, úgy tartják, hogy túl száraz, ugyanúgy, mint pl. a csirkemell. Én, ha néha karajt veszek, megpróbálom valami olyan módon csinálni, hogy mégse legyen száraz. Egyik jó módszer erre, ha valamivel megtöltöm. Most egészen egyszerűen csak sajtra esett a választásom, különösen, hogy volt egy kis darab, már száradásnak indult maradék Tilsiti sajt.

A húst már előzőleg fölszeleteltem, a széléről a vastagabb inas részt levágtam, a pici zsírosat bevagdostam. Hat vékony szelet volt, nem klopfoltam, csak icipicit megsóztam.

A kb. 10 dkg sajtot durvára megreszeltem. Mégis valamivel ízesíteni akartam, és mivel éppen a víkendházban voltunk, a kertben levágtam egy csokor snidlinget – már nagyon szépen megnőtt – felaprítva a sajthoz kevertem. Ezt szétosztottam a hússzeletekre.

A sajtos hússzeleteket amennyire tudtam, szorosan föltekertem, majd egy-egy szelet húsos szalonnával (baconnel) körbetekertem, és a nyitott részével lefelé egy mélyebb serpenyőbe tettem.

Először erős lángon pirítottam körbe, ettől már össze is sült a szalonna nyitott része, ezután kisebbre vettem a lángot. Mivel ebből a szalonnából nem sok zsír sül ki, kevéske libazsírt és pár csepp vizet is tettem rá. Lefedtem, és a hús megpuhulásáig így hagytam. Aztán ismét fedő nélkül, amíg elfőtt-sült a leve.

Köretként egy kissé módosított, variált tócsni volt hozzá. Ehhez 4 közepes szem krumplit a szokott módon, nyersen megreszeltem, de nem fokhagymát, hanem egy nagyobbacska, apróra vágott vöröshagymát kevertem hozzá. Érdekes, nemrég tudtam meg, hogy ez segít, hogy a krumpli ne barnuljon meg. És valóban így van. Szintén megreszeltem és belekevertem még két savanykás almát, héja nélkül. Ezután két evőkanál liszttel, egy teáskanál sóval jól összekevertem. Olajban, ahogy szoktam, evőkanállal belerakva, kicsit ellapítva kis lepénykékként megsütöttem. Így, almával és hagymával is finom, és könnyű, kellemes ízű lett.

Ismét egy sós kekszet sütöttem. Félig-meddig új receptet próbáltam, bár már csináltam feta sajttal kekszet, de valahogy kétféle másikból – túrós, illetve sajtos receptekből – kombináltam, és nem írtam le pontosan. Ezért most kerestem egy teljesen másikat, és egy nagyon kellemes, egyszerűen elkészíthetőt találtam, és most már mondhatom, hogy jó is lett.

A recept:

20 dkg margarint (vajat) habosra kevertem egy fél pohár (120 ml) olívaolajjal. Fokozatosan hozzákevertem 25 dkg darabokra vágott feta sajtot és egy pohár lisztet. Összesen kb. három pohárnyi liszt kell hozzá, de én az egyiket fele-fele arányban helyettesítettem darált dióval és darált zabpehellyel. A harmadik pohár lisztet csak apránként, gyúrás közben adtam hozzá, de nekem szükség volt az egészre, így lett a tészta végül lágy, rugalmas, de a kezemre nem tapadós.

Két adagra osztottam a tésztát, és külön-külön, sütőpapíron nyújtottam ki. Megszórtam szezámmaggal, amit óvatosan rá is nyomkodtam.

Szokásom szerint lénia mellett – egyébként nekem nem sikerül egyforma darabokat vágni – derelyevágóval daraboltam.

180 °C-os sütőben kb. 30 perc alatt megsütöttem, egyenként a két tepsivel.

Régebbi képem van a darabolásról, akkor elmaradt a további fotózás, de lényegében hasonló, csak a felét még lenmaggal is szórtam. Ez persze csak csupa lustaság, hogy mindegyiket hasonlóan vágom föl, így nem kell külön rakosgatni a tepsibe, hanem a papírral együtt átemelem. Amikor többfélét is sütök, pl. ünnepi alkalmakkor, akkor igyekszem kicsit más formára vágni, vagy éppen egyenesre, nem a derelyevágóval, hanem késsel. Például a diós-sajtosat szoktam rombusz formára általában.

Kedvelem az ilyen réteges salátákat, mutatós a végeredménye, bár általában nem lehet első látásra megállapítani, hogy mi van benne. De össze lehet rakni ízlés, fantázia, készlet szerint, az a lényeg, hogy ne „üssék” egymást az ízek, hanem kiegészítsék. Előnye, hogy ha majonézes salátának készítem, akkor jóval kevesebb majonéz kell hozzá így, kenve, mint ha belekeverném az összes anyagot.

A koreai répa nagyszerűen alkalmazható vegyes salátákba, függetlenül attól, hogy réteges vagy kevert. A savanykás, csípős, fűszeres és maga a répa miatt mégis lágy íze jól illik sok más zöldséghez, húsfélékhez is.

Egyszerűen egy tányéron halmoztam egymásra a következőket:
1. egy fél doboz kukoricakonzervet, persze leve nélkül, vékonyan majonézzel megkenve.
2. kígyóuborkát – egy szép hosszú darab felét – ugyanolyan 3 mm-esre gyalulva, mint a koreai répa, snidlinggel kissé megszórtam.
3. a répát, ami annyi volt, hogy rendesen elfedte az előző réteget, ebből félretettem kb. egy evőkanálnyit dísznek a tetejére. Ezt is bekentem majonézzel.
4. egyetlen kemény tojás maradt abból, amit a sonkával együtt főztem (valóban együtt szoktam, nem utólag, a levében, így azon is jól érezhető a füstölt íz, a színe pedig barnás), azt a reszelő nagyobb lyukán ráreszeltem.
5. a kis hasábokra vágott kb. 15 dkg főtt sonkát.
6. már csak dísznek: közepére a félretett koreai répát, aztán elsimítottam, rátettem egy négybe vágott kemény tojást, közé egy-egy pötty majonézt, és bővebben megszórtam a cserépből frissen „learatott”, felaprított snidlinggel.

Ez az adag kettőnknek éppen elég volt egy bőséges vacsorára. A koreai répa kitűnő volt így is, azt hiszem, nemsokára készítek egy nagyobb adagot. Lezárva, befőttes üvegben sokáig eláll. Jó lesz, míg az igazi, tavaszi, nyári friss zöldségek előkerülnek. Persze a sárgarépa mindig jó. (Lehet ugyan vásárolni készen is, de nem érdemes szerintem.)

Ha azt mondom, hogy egy ilyen saláta is remekül alkalmas a maradék húsvéti sonka és tojás elfogyasztására, akkor az végül is igaz, de nálunk nem pont így volt. Elfogyott volna enélkül is, szándékosan erre tartalékoltam. És van előkészületben egy másik saláta-tervem, arra kénytelen leszek új alapanyagokat beszerezni.