àlabeck

Nem is egyszer sütöttem ilyet, de valahogy mégsem került sor arra, hogy le is írjam. (Pedig többeknek is megígértem, nem volt szép tőlem.) Most igyekszem pótolni, soha nem késő megsütni, jön a tavasz, jön az újhagyma szezonja, remélem.

A recept: 1,5 csésze liszt (egy csésze = 250 ml), 2 teáskanál sütőpor, 1 mokkáskanál só, 0,5 teáskanál bors (persze lehet kevesebb is, én fehér borsot tettem), 5 evőkanál (10 dkg) vaj, 0,5 csésze reszelt sajt, 2 evőkanál zöldhagyma (5 db), 0,75 csésze kefir.

A lisztet, sütőport, sót, borsot összekeverjük. Hozzátesszük a hűtött, darabkákra vágott vajat. Összemorzsoljuk, akár kézzel, akár géppel.
A sajtot megreszeljük, a hagymát megmossuk, megszárítjuk, felaprítjuk.
A morzsás vajas liszthez adjuk a sajtot, hagymát, kefirt, tésztát keverünk belőle.
A kikent – papírral bélelt – tepsire teáskanállal adagolunk a tésztából, villával le lehet kicsit lapítani. Köztük hagyjunk helyet, mert dagad.
180°-os, előmelegített sütőben világos barnásra sütjük.

Amikor először csináltam, eléggé lágy volt a tészta a kanállal adagoláshoz, puha, zsemleszerű kekszek lettek. Ez akkor éppen jó volt, mert vendégeknek (is) szántam, bableveshez – kenyér helyett.
Erről nincs saját képem, csak azé, ahonnan a receptet is vettem, de teljesen hasonlóan nézett ki az enyém is

Másodszor egy beszélgetős, iszogatós összejövetelre bor-, sör- stb. korcsolyának. Tehát kicsivel több lisztet tettem hozzá, így laza, de formálható tészta lett. Ebből hosszú rudat sodortam, 4-5 cm átmérőjűt. Ujjnyi vastag szeleteket vágtam, amik persze a tészta puhasága miatt lapos, hosszúkás darabok lettek, így ilyen formájú kekszek voltak. Így sem volt kemény, inkább csak kellemesen harapható.

Egyszer már régebben leírtam ezt, de sikerült úgy eldugnom, hogy még én is nehezen találom meg. Ezért most újra, ráadásul sokkal egyszerűbben. Ugyanis már vettem kész tahinit (szezámkrém), nem kell házilag szezámmagból előállítani; pirítani, darálni. Óriási különbség, így alig van vele munka.

A receptet azért megismétlem, apró változtatásokat csináltam csak a régihez képest: 2 padlizsánt félbevágva, bekockázva, a sütőben barnásra, puhára sütöttem (tűzön jobb lett volna, talán majd máskor). Kikanalaztam a héjából, összepépesítettem, belekevertem 5 gerezd összenyomott fokhagymát, 1 citrom levét, 4 evőkanál szezámmagkrémet, 2 teáskanál szumákot (itt már említettem ezt a fűszert), 1 teáskanál őrölt római köményt, 1 teáskanál őrölt görögszéna-magot. Megsóztam, végül hozzátettem 1 nagy csokor apróra vágott petrezselymet is.

Egy részét ajándékba szántam, azt csinos kis üvegbe raktam, címkét is csináltam a fedelére.

A többit mi ettük meg, leginkább pirítós kenyérrel.

Amikor először megláttam a boltban, hogy sült hagymát árulnak, ahogy – szerintem – sokan mások is, azt gondoltam, hogy erre aztán semmi szükségem, remek lyoni hagymát tudok én magam is sütni. Második látásra már – mivel azért mégiscsak erősen csábított a dolog, hiszen „csak úgy” csipegetni is szeretjük a ropogós sült hagymát – már elolvastam a címkéjét, összetételét is. Hagyma, növényi olaj, búzaliszt, étkezési só. Hiszen a són kívül ugyanebből áll az enyém is!

Aztán, amikor internetes receptolvasgatás során több helyen is láttam ilyen, náluk „francia sült”-nek nevezett hagymával panírozott sült csirkemellet, eldőlt a dolog. Meg kell csinálnom. (A sült csirkemell-szelet ilyen hagymával már bevált étel nálunk, de az mégis más.)

Persze lehetett volna ahhoz is házilag sütni a hagymát, de minek? Tehát megvettem egy pohárral, előbb megkóstoltam, aztán eldöntöttem.

Két csirkemellből szokásos négy szelet húst enyhén megsóztam, majonézzel kentem meg. (Előbb mustárral terveztem, de meggondoltam, a mustár a majonézben is benne van, de talán nem árt az a kis olaj és egyéb ízek.) Aztán belemártottam az egyik, majd másik oldalukat a tányéron szétterített hagymába. Mivel biztos voltam abban, hogy ha „rendesen”, zsiradékban akarom sütni, akkor lepotyog róla a hagyma-panír, inkább sorban jénai tálra fektettem őket. Sütőben sütöttem kb. 25 percig 180°-on, alsó-felső fűtéssel.

Én ezt éppen elég laktatónak ítéltem, salátán kívül más köretet nem ettünk hozzá.

Szerintem nagyon jó ötlet, érdemes volt kipróbálni*, meg majd ismételni is.

*Nem mondom el minden alkalommal, de sokan nem kedvelik a csirkemellet, mert azt hiszik, hogy száraz, nyilván ilyet más húsból is lehet, a lényeg csak, hogy ne égjen meg a hagyma, akkor gondolom, inkább lassan kell sütni.

Mindenki tudja, töltött káposztát nem érdemes kis adagban főzni. Na de hát mit tegyek, ha nagyon szeretem, és alapvetően csak ketten vagyunk? Ne főzzek? Várjam meg, míg összejön a család? Az is egy lehetőség, de már olyan régen nem főztem, hogy nem győztem kivárni – pedig megígértem, hogy lesz akkor is – elhatároztam, hogy megpróbálom, sikerül-e egy kisebb mennyiséget összehozni. Persze úgy, hogy ne (nagyon) menjen az íz rovására.

Akkor eszembe jutott újra a gyakorlatilag soha nem használt fritőzöm, miközben sokat olvasok-hallok a „lassúfőző” edényekről, az elektromos „serpenyőkről” és egyéb csodaedényekről. Hiszen ezt is kipróbáltam én már főzésre, lassúra is, biztos erre is jó lesz.

A recept a régi, a mennyiségeket erősen korlátoztam, de azért került bele csülök is, csak kb. egy egésznek a negyede, kis füstölt is, egy nagyon húsos darabka kolozsvári szalonna formájában. Na meg a nálam megszokott, nem becsomagolt töltelékek.

Ezt a csökkentett adagot is három ebédre ettük, de nem bántam, ennyiszer nagyon szívesen megeszem.

Aztán, más alkalommal, megcsináltam a szokásos nagy fazéknyi adagot is, amikor volt kinek. Abból jutott még csomagolásra, fagyasztóba is.

Nyilván már senki előtt nem titok, hogy egyáltalán nem vagyok sem konyhai, sem kertészeti szakember. A konyhában van ugyan jó sokéves tapasztalatom, de ez nem jelenti azt, hogy mindig tudom, hogy milyen ételhez milyen alapanyag kell; például, hogy milyen krumpli. Régen, gyerekkoromban persze ez nem az én feladatom volt, de mivel sokszor mentünk a piacra – akkoriban a zöldségfélét nem nagyon árultak a „közért”-ben, voltak zöldségesek meg a piac – például krumplit venni, az én emlékeimben az maradt, hogy vagy „rózsa” vagy „ella” volt a választék. Első a nem szétfővős, második az igen.

Most már ki tudja, hányféle-fajta van, és ebből sokfélét lehet is kapni, igaz, egyik boltban ezt, másikban azt. Én már biztosan nem fogom megtanulni a nevüket, de legtöbbször nincs is ráírva. Azonban, hogy megkönnyítsék az én és a hozzám hasonló laikusok dolgát, kitaláltak egy egységes jelölést, ami szerint van „A” – salátának való, „B” – főzni való, nem szétfővő, „C” – sütni való, enyhén szétfővő. Elárulom, hogy ettől sem vagyok mindig sokkal okosabb, mert már vettem salátának valót, amitől kb. ecetes krumplipürét főztem alig pár perc alatt, és ebből nem igazán tudom, mit vennék pürének, mondjuk, ha nem kissé darabosan, nem nagyon krémesen szeretném a krumplipürét.

De ez a legutóbb vásárolt zacskó krumpli végképp kifogott rajtam. Ha nem jól látszana a képen; legfölül azt írja, hogy „burgonya sütni”, alább a betűjel: „C”, mellette: Sütéshez, burgonyás tésztákhoz, chips és hasábburgonya készítéséhez, püré/pehely alapanyagnak. Legalul pedig: ez a csomag B főzni való burgonyát tartalmaz.

Most akkor hogy is van? Milyen krumplit vegyek? „Mit is ír a hogyishívják?”