Gyakran mondják, írják, hogy kevés halat eszünk. Biztosan mondtam már, hogy mi, a családban, eléggé szeretjük, még a meglehetősen szálkás keszeg is – jól megsütve – a kedvelt ételeink közé tartozik. De persze ha nincs kéznél éppen egy horgász, aki erről gondoskodik, és a halat valamilyen boltban kell megvenni, akkor gyakrabban jut eszembe a tengeri halfilé, ami többnyire fagyasztva kapható. Egyszerűbb, kényelmesebb. Azért azt sem árt tudni, hogy a tengeri hal roppant egészséges, sok olyan anyagot, telítetlen zsírsavat, foszfort és még ezt meg azt tartalmaz (nem szeretném részletesen leírni, akit érdekel, vagy már úgyis tudja, vagy utánanéz). Nem tudom, miért, manapság sok fagyasztott hal csomagolása „becsapós”, pedig igyekszem figyelmesen elolvasni. Azt láttam rajta, hogy kb. 20% vizet tartalmaz. Rendben, megjegyeztem, hogy annyival kevesebb lesz. De amikor a múltkor csak otthon jöttem rá, hogy nem is tengeri, hanem folyami halat vettem, akkor nem értettem, hogy ezt az információt miért kellett elrejteni. Úgy tudom, sokkal többen vesznek szívesebben a folyami halból, mert annak nincs olyan erőteljes „halíze”. Akkor is elkészítettem, úgy emlékszem, valamilyen fűszeres bundában. Finom is volt, de én olyan bolond vagyok, hogy tengeri halat akartam enni.

Végül sikerült is vennem, ezen nem láttam olyan feliratot, hogy mennyi vizet tartalmaz, de gyanakodtam, ezért először csak úgy, magában engedtettem ki, aztán leöntöttem róla a vizet. Ezután, ahogy szoktam, beáztattam egy kis fokhagymás tejbe, amikor még nem volt teljesen kiolvadva, persze a hűtőbe tettem. Másnap kissé kinyomkodtam a levét, ekkor már nagyon kíváncsi voltam, lemértem, hogy mennyi lett az egy kiló halból. Ha nem jól látszik a képen, elmondom: 45 dkg.

Hát mindegy, ha ennyi, ennyi. És úgy döntöttem, hogy egészen hagyományosan kirántom: liszt (kukorica-), tojás, zsemlemorzsa. Nos, a zsemlemorzsa! Ez is egyik oka volt, hogy ezt az elkészítési módot választottam. Valahogy úgy alakult, hogy volt négy darab kissé aszott, felhasználni való zsemlém otthon. Először fasírtba szántam, de annak sok lett volna.

Aztán eszembe jutott. Ki más, mint a nagy Levin! Íme:

– Köszönöm. Hozzanak be valahogy egy kis halat holnap. Péntek van, és én itt csak levest kapok. – mondta olyan hangon, mint aki a sivatagban egy ital vízért esdekel.
– Annyira szereti a halat?
– Nagyon. A hal a legfinomabb étel a világon. Még ezt a rossz főztet is megeszem belőle, amit itt adnak. Pedig lisztben rántják ki.
– És nem abban kell? – csodálkozott Hopkins.
Levin gúnyosan mosolygott. Mélységes megvetés ült az arcán, mintha azt mondaná: „minek él az ilyen ember!” Végül lenézően odavetette:
– Természetesen zsemlemorzsában. De nem azt a kispolgári gazságot értem alatta, hogy alantas kenyértöredéket megszárítunk a kamrában, zsákba kötve – és megborzadt –, hanem friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütünk, majd megreszeljük.
– Úgy látom, szakember – fejezte ki elismerését Senki Alfonz.
– Levin vagyok – vetette oda egy vértanú drámai önmegvetésével, mint aki bizonyos abban, hogy mi is elszörnyedünk e név hallatára. De egyikünk sem tudta, hogy kicsoda volt polgári életében ez a Levin. Megkérdezni nem mertük, ha már olyan gőggel közölte.
Talán fájna neki a tájékozatlanságunk e nagy nevet illetően.

Bevallom, azt nem tartottam be, hogy nyílt láng felett, ehelyett a sütőben pirítottam a zsemléket, aztán megreszeltem, át is szitáltam, hogy elég finom legyen, abba paníroztam.

Bizony jó lett. Köretként pedig nem igényeltünk mást, mint egy – nálunk szokásos – vegyes salátát, joghurtos-fűszeres öntettel.