Ettől mindig nosztalgiázós hangulatba kerülök. Eszembe jut, amikor régen a vízparti strandokon még nem tengeri halakat sütöttek a halsütők, hanem keszeget. A lányom lehetett úgy másfél éves, amikor először megkóstoltattam vele. Vesztemre, mert attól kezdve igen gyakran kellett venni, és jó kis szórakozás volt falatonként kiszálkátlanítani neki, miközben fel volt háborodva, ha nem adtam elég gyorsan a következőt. De elég hamar megtanulta önállóan. És még most is nagyon szereti a halat és egyéb, vízben élő lényeket is.

A képen látható halakat a fiam fogta, belezte ki, tisztította, ugyanis én, szégyenszemre képtelen vagyok egy halat megpucolni. Nem azért, mert nem tudom, hogy kell, elméletben tudom, csak nem bírok hozzányúlni. Ezért aztán nem is eszem, ha nincs, aki helyettem ezt megcsinálja, pedig én is nagyon szeretem. Még elég kicsi volt a fiam, amikor horgászni támadt kedve. Ezzel nem is volt semmi gond, csak éppen felhívtam a figyelmét, hogy szerintem ez úgy működik, hogy aki fogta a halat, az meg is tisztítja. Aztán én majd elkészítem, ahogy csak akarja. És ő ezt vállalta. No meg még vizsgáznia is kellett, hogy engedélyt kapjon. Azt hiszem, jól kizsákmányoltam a gyereket.

Szerencsére volt egy kedves szomszédunk, aki sok mindenre megtanította, és még hajnalban ki is vitte magával pecázni a tóra. És ő is maga pucolta a halat, a felesége sem volt hajlandó, így azt is megmutatta, jó példát mutatva.

Mostanában már nem gyakran horgászik a gyerekem, de abban az időben, amikor még több ideje volt rá, meg talán kedve is inkább, rengeteg sült keszeget, kárászt ettünk.

Már ő is kiválóan meg tudja sütni. Nyáron, amikor fogott néhány keszeget, nekem is eltett belőle a fagyasztóba pár darabot, természetesen megtisztítva, még be is irdalta. Ebből sütöttem most.

Sokan nem szeretik, mert nagyon szálkás, pedig szerintem igazán jóízű hal. Ha jó sűrűn be van irdalva (vagdosva), és ropogósra megsütjük, akkor az apró szálkákat nem is lehet észrevenni. Átsülnek, ehetővé válnak.

Hagyományosan paprikás lisztbe forgatva szokás sütni. Én is úgy szoktam, míg egyszer a felső Tiszánál voltunk, ahol a házigazda nem paprikás, hanem borsos liszttel sütötte. Annyira megtetszett, hogy azóta kombináltam a kétféle módszert, és paprikát is, borsot is teszek a lisztbe, gyakran kukoricalisztet használok hozzá, attól még ropogósabb lesz. Azt meg megint máshol tanultam, hogy ha a hasába egy kis füstölt szalonnát és fokhagymát teszünk, milyen további finom ízt ad. Mivel most nem készültem előre, hogy ilyet fogok sütni, szalonna nem volt itthon, így ezt nem tudtam alkalmazni. És csak csupa lustaságból a fokhagymát sem a hasába tettem.

Besóztam a halat, és a belsejét megszórtam egy kevés fokhagymaporral is. Utána forgattam a paprikás, borsos kukoricalisztbe, aztán serpenyőben, olajban megsütöttem, meg is ettem. Én, egyedül, ugyanis a párom kitűnő halászlét evett (szintén a mélyhűtőből), amit a kedves szomszéd főzött, és egy kis láboskában mi is kaptunk belőle.