àlabeck

A buli után maradt a hűtőben egy kis rúd párizsi – valaki hozta, nem fogyott el. Biztos voltam benne, hogy ezt csak úgy, kenyérre nem fogjuk elfogyasztani, ahhoz túl sok, én pedig lehetőség szerint ételt nem dobok ki. Így jutott eszembe a régi felhasználási mód, vagyis hogy kirántom, jó lesz valamilyen főzelékkel. Menzán is szerepelt valamikor a rántott párizsi, de otthon is előfordult, hogy gyors ebédnek ezt csináltam. Ennek már olyan sok éve, hogy inkább nem is számolom.

És hogy milyen főzelék legyen hozzá, gondoltam majd a boltban döntöm el, mivel piacra menni most nem volt időm, az ott lévő választékból a karfiol tűnt csak megfelelőnek.

Eszembe sem jutott megnézni, hogyan főztem előzőleg a karfiolfőzeléket, pedig éppen erre is jó, hogy itt leírom, csak nekiláttam. Szétszedtem, megmostam, sós vízben főztem. Ezt nem lehet úgy, ahogy más főzeléknél, hogy aztán a levét sűrítem, hiszen sokkal több vízben fő, mint amennyire szükség van. Tehát közben egy kanál lisztet egy lábosban elkevertem egy pohár tejföllel – először egy kis vízzel, úgy könnyebb csomómentesre keverni. Fölengedtem a karfiol főzőlevéből kimert vízzel. Szűrőlapáttal kiszedtem a karfiolt, beletettem a tejfölös masszába, elkezdtem főzni, kevergettem, részletekben még további lével pótoltam. Borsikával, kaporral és sok petrezselyemmel ízesítettem, kóstolás után még egy kis sóval is.

A párizsit vastag szeletekre vágtam, kukoricalisztbe, felvert tojásba, majd ismét a lisztbe forgattam, olajban gyorsan megsütöttem. Nem is volt rossz...

Én ugyan – többekkel ellentétben – szeretem a csirkemellet, ahogy elkészítem, nem is érzem száraznak, legfeljebb az egészben sült csirkénél, de azért nem árt néha feldobni valamivel.

Most éppen sikerült egy egészen jóízű füstölt kolbászt vásárolni, csak kissé túl puha volt. Rakott krumplin is gondolkoztam, de aztán ez az ötlet jobban megtetszett, még a fogyós projektembe is valamivel jobban beilleszthető.

Egy elég nagy csirkemellet kicsontoztam, mind a két felét hosszában a közepén bevágtam, de nem szét. Kiterítve két méretes szelet lett.

Két darab zöldpaprikát kockára vágva megpirítottam. A kolbászból egy kb. 20 centis darabról lehúztam a bőrét, és szétvágtam, illetve inkább szétmorzsoltam. Ezt a masszát összekevertem a sült paprikadarabokkal – hogy egy kicsit lágyabb, érdekesebb íze legyen a kolbásznak. A kiterített, csak a külső oldalán kicsit megsózott húsra rákentem a kolbászkrémet, felgöngyöltem, fogvájóval összetűztem.

Egy nagy fej hagymát felkockáztam, kevés olajon puhára pároltam, beletettem néhány gerezd aprított fokhagymát és a hústekercseket. Először erős lángon átforgattam, aztán már kisebben, fedő alatt megpuhítottam. Amikor elfogyott rajta a lé, amit engedett, kis vízzel pótoltam. A végén kihúztam a fogpiszkálókat, elsütöttem a levét.

Köretként pedig sült padlizsánhasábokat ettünk hozzá, amihez most nagyon szép, fiatal padlizsánok voltak, tehát nem volt semmi szükség előzetes sózásra.

Mivel a bazsalikom a kedvenc fűszernövényem, minden évben elszórok egy adag magot. Hol sikerül, hol nem. Többször nem, illetve félig-meddig, vagyis kevés lett, apró lett, illetve a lila/bordó fajta nem lett lila. Ilyenkor végül vettem a boltban egy cserepeset (vagy többet).

Tavaly ezt a készen vásároltat a virágokhoz ültettem ki, mert ott éri leginkább a nap. És mivel ez bevált, az idén egyenesen oda szórtam a magokat.

Az érdekesség kedvéért keveréket vettem, amiben több fajta van, kisebb és nagyobb, lila- és tarkalevelű is. És végre elérte azt a méretet, hogy már mertem bőségesebben is használni belőle. Egy finom hagymás-bazsalikomos paradicsomsaláta készült, ami szintén az egyik kedvencem. Most fejes méretű új hagyma volt benne, és citrom helyett zöld citrom, egyébként a nálam szokásos, bevált módon készült.

Megtartottuk a minden évi szokásos baráti összejövetelünket a hét végén a víkendházban, illetve főleg a kertben. És ismét csak szokás szerint – ahogy már meséltem – közösen hordtuk össze a reggelikre és vacsorákra valót.

Én pástétomot csináltam sült húsból. Ehhez sertéslapockát vettem, amit féltenyérnyi darabokra vágva zsírban, sóval, fokhagymával hagymával, paprikával, paradicsommal megsütöttem, (ahogy az oldalast, de nem pirítottam, csak amíg jó puha lett).

Néhány darabot félretettem kettőnknek két ebédre, mert azzal nem akartam sokat vacakolni. Az összes hús nyersen másfél kiló volt, több, mint a feléből készült a pástétom.

A többit késsel a szálirányra merőlegesen apróra felvagdostam. Azért nem daráltam, hogy ne legyen egészen pempős. Két tojást keményre főztem, a sárgájukat villával összetörve, a fehérjét kockára vágva kevertem a húshoz. Egy szép nagy piros színű paprikát is kockára vágtam, és abból a zsírból, amiben a hús sült, egy keveset kivéve, megpirítottam, hozzákevertem. Tettem még bele egy evőkanál mustárt, snidlinget és részletekben annyi (még olvadt) zsírt, amennyitől jól kenhető állaga lett.

(Most az ebédet kivételesen nem együtt főztük, mert az éppen soros születésnaposunk felesége önként magára vállalta ezt a feladatot. És főzött egy mosófazéknyi fantasztikus – nem éppen kóser – sóletet füstölt hússal, kolbásszal, tojással.)

Persze ezenkívül volt még bőven más ennivaló is, például remek sütemények – ha sütés nélküli, akkor hogy kell nevezni? – amikről az alkotók engedelmével majd beszámolok.

Egy ilyen hétvége után pedig majd jöhetnek a fogyós kaják.

Csak ülök és ... nem mesélek, csak nézegetek, pihenek, lazítok.