àlabeck

Most újra beütemeztem egy vasárnapi rántott husit, ami persze csirkemell-szelet volt, csak liszt, tojás, lisztbe panírozva. A tojásba belecsempésztem egy kis borsot és fokhagymaport, hogy érdekesebb legyen.

A legjobb mégis a köret volt, amúgy nyáriasan: egy jó, amolyan „mindent bele” vegyes saláta. Volt néhányféle maradék, amit csak találtam, azt mind belevágtam. Méghozzá kockára, és igyekeztem közel egyforma darabokra. Ugyanis az a mániám, hogy a citromlével készült – nagyon ritkán, leginkább vendégek kedvéért ecetes – salátához az alapanyagokat karikára, illetve hosszúkásra vágom, a joghurtos vagy tejfölöshöz kockára. Nem igazán tudom megmagyarázni, de így szoktam, így szeretem.

Volt egy uborka, négy kis fejes újhagyma, négy gerezd új, friss fokhagyma, egy arasznyi darab jégcsapretek, két zöldpaprika, egy háromnegyed csípős paprika, két paradicsom, egy maréknyi fekete olajbogyó. A hagymát kissé meg is sóztam, összekevertem mindent, arattam néhány zöldet a kertben is, így került bele kapor, kakukkfű, oregánó, petrezselyem, bazsalikom. Rácsavartam egy fél zöld citrom levét, aztán hozzákevertem annyi tejfölt, hogy viszonylag sűrű legyen. Remek saláta lett, a melegben, ami még akkor volt, éppen elég volt köretnek.

A tejfölös hús az egyik olyan étel, amit gyakran főzök. Szelet húsból, kisebb vagy nagyobb darabkákból, további adalékokkal – ezek többnyire zöldségfélék – vagy anélkül. És mikor törtem a fejem menütervezés és kapcsolódó bevásárlás céljából, magamnak is meglepő módon rájöttem, hogy ez elég régen nem szerepelt az étlapon.

Most pulykacomb apróhúsból (25 dkg) készült, amit a szokásos módon kezdtem, olajon hagymát pároltam, hozzátettem három gerezd fokhagymát, a húst, először pirítottam, majd megsóztam, akkor persze levet engedett, majd azt elfőtte. Akkor újra kissé lepirítottam, utána kevés vízzel felengedtem. Ezt ismételtem, amíg a hús már majdnem puha volt. Ekkor beletettem a kockára vágott padlizsánt (kb. 20 dkg) és a fűszereket: borsikát, kakukkfüvet, oregánót és valamivel később elég sok bazsalikomot. Amire a padlizsánnak is elfőtt a leve, meg is puhult. Belekevertem egy pohár tejfölt, összeforraltam.

Közben megfőztem a farfalle, vagyis pillangó tésztát, ami vagy masni vagy nyakkendő néven is szoktak emlegetni, végül is mindegy, a lényeg, hogy jó fajta tészta legyen.

Hasonlók például:
Gombás-tejszínes
Tejfölös, gombás, fűszeres
Húsos, zöldséges

Miután minden blog tele van jobbnál jobb barackos receptekkel, sokan már a lekvárfőzésen is túl vannak, igazán nem tűnik különlegesnek, de érdekesnek sem ez a néhány szem barack. Én mégis annyira örültem neki, hogy meg akarom örökíteni.

Azért, mert maga a kis fa is elég furcsa, csoda, hogy még él, ugyanis kb. 50 fokos szögben áll a talajhoz. És évek óta nem volt rajta termés, valahogy mindig rossz időben virágzott, talán mert viszonylag korai fajta. Elfelejtettem, milyen, de nagyon jó. Tavaly például ott állt gyönyörűen, teljes virágban húsvétkor, amikor szakadni kezdett a hó. Kevéssel később már ráfagyott az ágakra, a virágokra.

Hát ezért olyan ritka nagy öröm az, hogy most volt rajta kb. négy kilónyi finom barack, amivel nem sütöttem, nem főztem semmit, csak jóízűen megettük, már csak pár darab van belőle. A befőzéshez meg majd veszek...

Azt gondolom, hogy már eléggé elterjedt, hogy a lecsót különböző tökfélékkel – mással is, de most erről szól a mese – bővítjük; padlizsánnal, cukkinivel, patisszonnal, de én már sima gyenge tökkel is csináltam. Ennek ellenére én ismerek olyanokat, akik elszörnyülködve gondolnak erre. Pedig csak meg kell próbálni, szerintem a padlizsán a legjobb, és bár a lecsó hagyományosan is nagyon finom, így egy kicsit más, de semmivel nem rosszabb, sőt.

Húsos változatban is főztem már, az kicsit más jellegű, mint kolbásszal, tehát egy újabb, másik ételnek mondható.

Tulajdonképpen ugyanúgy főztem, mint a szokásos lecsót, most olyan kedvem volt, hogy nem tettem bele szalonnát, csak olajon kezdtem az elég nagy fej hagymát párolni, aztán következett a kockára vágott 5 db paradicsom. Ekkor beletettem egy kb. 15 centis kolbászt karikára vágva, utána 5 db paprikát és egy közepes padlizsánt. Megsóztam, és amikor már volt leve, belevágtam néhány darab mini debreceni kolbászt. (Ezek olyan vicces, kisujjnyi méretű kolbászok, néha lehet ilyet kapni, egyszer megmértem, kb. két deka egy darab belőle. Most a fagyasztóból vettem elő.) Csak annyi ideig főztem, hogy a paprika szét ne főjön.

Hozzá pedig friss, ropogós kenyeret lehet enni.

Nagyon régóta terveztem, hogy ezt kipróbálom, és nem tudnám megmondani, hogy miért nem tettem előbb. Van ugye a lisztsmarni, sokkal szebb nevén: császármorzsa. Én inkább grízsmarnit szoktam csinálni, ami magyarul daramorzsa. És aztán olvastam ezt, vagyis hogy túróból is lehet, és mivel szeretem a túrót, persze gondoltam, hogy ez csak jó lehet. És annyira egyszerű!

Most megcsináltam, de nem nevezhetem túrómorzsának, mivel nem nagyon lett morzsás. Az ízével semmi gond nem volt, nagyon is jó lett, de sehogy nem akart morzsává alakulni, marad tehát a smarni név, amiről nem tudom pontosan, mit is jelent. Van egy Kugler-féle könyvem (nem eredeti kiadás, csak reprint), amiben a lisztes változatot hívja Schmarrennek, más néven pedig pirított lisztnek.

A recept:

Fél kiló túróhoz 4 tojássárgáját elkevertem egy kanál cukorral, hozzákevertem a túrót, egy evőkanál lisztet. Ha nem lett volna elég krémes állagú, tettem volna hozzá egy kevés tejfölt, de nem volt rá szükség. Jó alaposan kikevertem, aztán hozzátettem a 4 tojásfehérjéből vert habot.

Egy nagy serpenyőben olajat forrósítottam, beleöntöttem a túrós masszát, kevergetve, lapáttal többször elvagdosva sütöttem, amíg úgy láttam, hogy átsült, és a darabok szélei kicsit megpirultak.

Szerintem tulajdonképpen nyáron, amikor rengeteg friss gyümölcs van, szerintem vétek befőttet enni, de egy őszibarack-konzervet meg kellett menteni a romlástól, ezért azt ettük hozzá. (A grízsmarnit általában baracklekvárral szoktuk.)