... minek is nevezzem?
Talán akad még rajtam kívül is olyan, aki emlékszik, hogy régebben nem nagyon lehetett padlizsánt kapni, nem is nagyon ismerték. Ha egy-két helyen volt, akkor meglehetős drágán adták. Nálunk otthon nem szerepelt az étlapon, először valahol vendégségben ettem, természetesen rántva, de valahogy azonnal megtetszett. Arra már nem emlékszem, hogy jutott eszembe máshogy is elkészíteni. Aztán egyszer Bulgáriában jártunk a férjemmel – annyira régen, hogy még nem volt gyerekünk –, és a piacon megláttam a gyönyörű padlizsánokat, piros paprikákat, óriási, szaftos paradicsomokat; még az akkori sátrazós, kempingezős, spirituszfőzős lehetőségeinkhez képest is nagyon olcsón. Jól felszerelve indultunk itthonról, ez azt jelenti, hogy vittünk egy méretes darab angolszalonnát, gondolva, hogy az sok mindenhez jó lesz. Így is volt. Szinte minden másnap ehhez hasonló keveréket ettünk, nem tudtuk megunni.
Most minden alapanyagot kockára vágtam: két méretes, de karcsú padlizsánt, két hagyományos, két zöld és két piros színű paprikát (nem kaliforniai, hanem kápia), négy nagyobb paradicsomot, két hagymát, fokhagymát, és persze kb. 30 dkg pulykamellet. Aztán már csak a sorrendet kellett kitalálni.
Sima szalonnával kezdtem, azon megpirítottam a hagymát, fokhagymát, utána a padlizsánt. Ezután jött a hús, amikor kifehéredett, beletettem a paprikákat. Fedő alatt főztem tovább, és mikor elfogyott a leve, beletettem a paradicsomot. Addig rotyogtattam még, amíg besűrűsödött, addigra már a hús is puha volt. Egy kis friss kenyérrel ... még mindig nem untam meg.
Utolsó kommentek