àlabeck

Nagyon egyszerű és népszerű orosz, illetve ukrán süteményféle. A neve inkább ukrán, oroszul tvorozsnyikinak is nevezik, de a szirnyiki név elterjedtebb. (A szir ukránul a túró, oroszul tvorog.)

¼ kg túrót jól összetörtem, belekevertem kb. fél tojást (éppen volt egy kis maradékom, aminek a másik felét tésztakenegetésre használtam), két kanál cukrot, két kanál lisztet egy kiskanál sütőporral elkeverve, egy vaníliás cukrot és egy citrom lereszelt héját. (A liszt mennyisége attól függ, hogy mennyire nedves a túró, de ha túlságosan, akkor inkább érdemes kicsöpögtetni.) Jól összegyúrtam, és vizes kézzel gombócokat formáltam belőle, majd ellapítottam azokat. Lisztbe forgattam, majd serpenyőben, olajon megsütöttem mindkét oldalukat. Papírtörlőre kiszedtem, bár nem szív magába túl sok olajat.

Melegen tálaltam. Tejföllel vagy lekvárral szokás enni, nálunk most szilvadzsem volt hozzá.

Ez az alaprecept, de mint általában az elterjedt ételeknek, ennek is sok változata ismert, szoktak beletenni mazsolát, néha gyümölcsdarabokat, esetleg liszt helyett grízt. Én sütőben sütött változatát is szoktam készíteni.

Egy gyors harapnivaló*, körülnéztem, mi van itthon; fagyasztó, kamra, és ez lett belőle.

Olyan leveles tészta volt a mélyhűtőben, amit még nyújtani sem kell, mert vékony kis lapokban van, pár perc alatt kienged. Egy fél lap pont elég egy virslit betekerni, tehát a kiengedett (mert az is a fagyasztóban volt) virslit ferdén belecsavartam a tésztába, bekentem tojással a tetejét, és sütőben, erős fokozaton kb. 15 perc alatt megsütöttem.
 

Majonézes csalamádé

Közben csalamádét – amennyire lehet, leve nélkül – tálba tettem, és majonézzel összekevertem. Szeretjük ezt a salátát, lágyabb, kellemes az íze. Néha még egyéb adalékokkal is felturbózom, pl. szoktam bele tenni ananászkockákat, attól is függ, mi van mellé.

* Sokat törtem a fejem, hogy lehetne gyűjtőnéven elnevezni a mindenféle egyéb ételfélét. Oroszul az ilyesmit hívják zakuszkának, ami szó szerint nagyjából „utána harapás”-t jelent, de nálunk erről a szóról mindenkinek csak a padlizsánkrém és változatai jut eszébe. Orosz szokás szerint ugyanis az ünneplés, „buli” úgy zajlik, hogy az asztalra kipakolnak mindenféle harapnivalót; salátát, előételt, hideget is, meleget is, és iszogatás közben mindenki bekap egy-egy falatot. Egy korty – egy falat. Hát ez a zakuszka. Talán megpróbálkozom a „büféasztalra” elnevezéssel, nincs jobb ötletem.

Gyerekem ezt rendelte abból az alkalomból, hogy néhány napig itthon tartózkodott, egyúttal megrendelte azt is, hogy minél előbb írjam le, mert vendégeinek el akarja készíteni. (Saját tapasztalatom is az, hogy külföldieket ezzel lehet a legjobban meghódítani.) Szép nagy adagot kellett főznöm, mivel öten voltunk, és szerencsére a fiataloknak elég jó az étvágyuk. Így két csirkének a mellét és combját felvágtam, ez összesen kétszer nyolc darab lett. Nem sok maradt belőle.

Apróra vágott kb. 5 dkg szalonnán (azért nem több, mert nem szeretem, ha túl zsíros) párolni kezdtem 3 fej felvágott hagymát. Többször kevés vízzel felengedtem, elfőztem, azért, mert a csirke előbb megpuhul, mint a hagyma rendesen szétfő, márpedig mi sűrű (és sok) szafttal szeretjük. Rátettem pár kiskanál vitapricot (sóban eltett darált piros paprika), majd pár evőkanál lecsót (ilyenkor ez már sokkal jobb, mint a most kapható paprika és paradicsom). Kevergetve besűrítettem, megszórtam pirospaprikával, beletettem a csirkedarabokat. Rázogatva, óvatosan átforgattam, amikor elhalványodott a hús, lefedtem. Saját levében főtt, időnként persze átforgattam. Később megkóstoltam, nem kellett rá több só, mert a vitapricban lévő elégnek bizonyult. A vége felé hozzátettem egy jó evőkanálnyi felvágott petrezselymet.

Tejföl a tálalásnál került rá.

A galuskát kb. 60 dkg lisztből és három tojásból, meg persze vízből csináltam, ezt a mennyiséget öt részletben főztem ki. Vettem egy olyan nokedliszaggatót, amin egy kis edénykét kell megtölteni a tésztával, és ide-oda huzigálni, amitől a galuskák a forró vízbe potyognak, mert valaki azt mondta, hogy azzal milyen jó és egyszerű a dolog. Hát nekem kijött a tészta az elején, a hátulján és az oldalán is, csupa maszat lett minden. De azért szép apró galuskák lettek, meg finom is volt, lehet, hogy valahogy még tovább kell fejleszteni a módszert.

Gondolom, semmi meglepő nincs abban, hogy régóta szeretek szakácskönyveket olvasgatni. A vadas hús receptjét is több könyvben olvastam már, vadhúsból vagy marhahúsból elkészítve is. Én meg kiszűrtem, összevegyítettem, és megcsináltam a saját, némileg egyszerűsített módszeremet.

A húst fölszeleteltem. Mivel mi nagyon szeretjük, nálunk jó sok mártás kell a húshoz, összesen kb. azonos mennyiségű zöldséget veszek hozzá. Valamivel több sárgarépát, kevesebb fehérrépát és egy kis darab zellert, egy hagymát felaprítottam (akár reszelni is lehet).

A zöldségek felét bepakoltam egy kuktába. A hússzeleteket egyenként forró zsiradékban (a zsiradék jelen esetben kevés olajból és tarjából kisült zsírból állt, némi fűszeres beütéssel) átforgattam, csak addig, amíg egy picit színt váltott, sorban a kuktába pakoltam, végül betakartam a másik fele zöldséggel, ráreszeltem egy citrom héját, kicsit megsóztam. Vizet öntöttem rá, hogy éppen csak ellepje, a kuktát lezárva lassú tűzön ¾ óráig főztem. Kihalásztam a húsokat, a zöldséget kézi mixerrel kissé összetörtem. Másik lábosban két evőkanál cukrot barnára pirítottam, belekevertem egy jó kanál mustárt, fél citrom levét, hozzátettem az áttört zöldséget, bele a húst. Összeforraltam – itt jön még egy kóstolás, elég sós-e, elég édes és pikáns-e.

A zsemlegombóchoz három zsemlét felkockáztam, és a maradék zsiradékon (ami elég kevés volt, tehát közel szárazon) megpirítottam. Egy tojásból, pár kanál lisztből, sóval, tejjel hígabb galuskatésztát kevertem, beleforgattam a zsemledarabokat, állni hagytam, hogy beszívják a nedvességet. Többször átkevertem, egyszer-kétszer még pótoltam a tejet. Nálam a vége mindig az, hogy nem gombóc, hanem inkább „zsemlegaluska” keletkezik. Így aztán forrásban lévő sós vízbe evőkanállal beleszaggattam a tésztát. Szűrőkanállal olajos lábosba szedtem ki.

Úgy mentem vásárolni, hogy nem volt pontos elképzelésem, hogy mit is akarok főzni, a káposzta volt csak a biztos pont. Aztán úgy döntöttem, hogy a 4 szelet tarja,amit megláttam a pultban, arra vár, hogy megsüssem. A hirtelensülttel csak az a gond, hogy mindig aggódom, hogy netán rágós lesz. Mert az természetes, hogy az ilyen módon sült hús soha nem olyan puha, mint a párolt, de pont az a jó benne, hogy más az állaga. Valamikor régen tanultam ezt a módszert, elsősorban marhaszeletről szólt, de remekül működik pl. a sertéstarja esetében is.

Ilyenkor mindenképpen benne hagyom a csontot, úgy még jobb az íze. Először a hússzeleteket jó alaposan megsózom, sokkal bővebben, mint amennyi kellene az ízéhez. Így hagyom állni félóráig, aztán leöblítem, és jó hideg vízbe áztatom, szintén félórára.

Utána leszárítgatom, még meg is veregetem egy kissé. Ilyenkor lehet fűszerezni, de én most csak egy egészen kevés fokhagymás-hagymás fűszerkeveréket szórtam rá, és kevés olajon erős tűzön egyenként (hogy ne hűtse le az olajat), mindkét oldalát megsütöttem (mellé még bedobtam pár rozmaringlevélkét).

Amíg a hús ebben-abban áll, lehet a többivel foglalkozni.

Párolt káposzta

Most fehérkáposztából készítettem úgy, hogy először felvágtam vékony csíkokra a káposztát (negyedelve, aztán keresztben), kissé megsóztam, összekevertem. Lábosban negyed karikára (csíkokra) vágott hagymát kezdtem olajon párolni, rászórtam két kanál cukrot, pirítottam. Amikor barnulni kezdett, rátettem a káposztát, átkevergettem, lefedtem, saját levében kezdett párolódni. Időnként megkavargattam, amikor elfogyott a leve, egy kicsit hagytam pirulni, majd hozzátettem kevés ecetet, megszórtam egy kis őrölt köménnyel és borsikával, tovább pároltam. (Ha még nem puha, mikor elfő a leve, apránként lehet hozzá egy kis vizet adni, közben mindig sütögetve.) Közben mindig megkóstolom, ha kell, pótolom a cukrot, ecetet.

Még serpenyőben pirított krumplit is csináltam hozzá.