àlabeck

Vettem valamikor egy nagyobb darab sertéstarját egyben. Fölszeleteltem, több adag is kitelt belőle, de a vége már nem volt olyan szép (meg lehet, hogy én sem vagyok olyan ügyes), azt már nem tudtam szépen felvágni. Így hát azt csak felkockáztam, eltettem a fagyasztóba, de nem találtam ki előre, hogyan fogom elkészíteni, tarját leginkább csak sütni szoktam. De most az került sorra, mert ez így jó ötletnek tűnt.

Egy nagy hagymán, fokhagymával kezdtem párolni, amikor elfogyott a leve, megsóztam, akkor egy kicsire vágott paradicsomot is tettem bele. Többször lesütöttem, és csak utána pótoltam újra a levét, egyszerre csak kevés vízzel. Mikor már majdnem puha lett, mellétettem az (három napja félretett) előfőzött újkrumplit és két maréknyi fagyasztott bébirépát, ez utóbbit csak azért, hogy érdekesebb legyen. Így sikerült, hogy a végén egyszerre készült el minden.

Egészen hasonló lett a hús állaga és a színe is, mint a rozsdás marhahúsé, pedig azt hittem, hogy világosabb lesz, mert a disznóhús általában hamarabb puhul meg, mint a marha. De most nem így volt.

Ezt is nemrégiben ettük. A palacsintatésztába mártott, majd kisütött karfiol előfordul nálunk mint főétel, mindössze csak egy mártás kíséretében, vagy ugyanúgy, de mellé még párolt rizs is készül. Most pedig ez volt a köret a csirkecombhoz.

Az pedig most egész comb volt, mivel elég kicsik voltak, úgy csontoztam ki, és alakítottam át szeletté. Szoktam én kész fűszerkeverékeket is használni, sőt, azokat is keverni, de most csak sóval, borssal, pirospaprikával és egy kis olajjal kevertem pácot, amibe egyenként beleforgattam a húsokat, aztán pár órára a hűtőbe tettem.

Forró serpenyőben kezdtem sütni, szokás szerint a bőrős felével lefelé. Közben a másik felét megszórtam darabonként egy csapott mokkáskanál fahéjjal. Aztán csökkentettem a lángot, egyszer-kétszer még megfordítottam, amíg átsült, megpuhult, a bőre pedig jó ropogós lett. Így a szokásosnak mondható csirkecomb újra egészen más, különleges lett.

Aztán a karfiolt a csirkéből kisült, és már fűszeressé vált zsírban sütöttem meg, így annak nagyon szép színe lett, főleg a pirospaprika jóvoltából.

(És még az előző napról maradt sült krumplit is megettük hozzá, azt úgy melegítettem át, hogy két percre bedobtam az utolsó darab karfiolok mellé sülni.)

Egyszerűen már nem bírtam tovább, hogy a kekszes fémdobozom jó ideje üresen pihen. És még ráadásul volt egy nagyobb darab sajt is itthon, amit meg kellett menteni a kiszáradástól.

És nemrégiben végre sikerült vennem egy picike kekszkiszúró formát, már alig vártam, hogy használatba vegyem.

Most valami újat akartam, nem azt, amit gyakran sütök. Végül a Hajkova: Édeskönyvben találtam egy megfelelőt, igaz, rájöttem, hogy nem valami pontos a recept, például azt írja: hat kanál tejföl, de nem írja, hogy mekkora kanál.

Én így csináltam:

25 dkg lisztet összegyúrtam 15 dkg margarinnal, 15 dkg reszelt sajttal, három mokkáskanál sóval – de én zöldfűszeres sót használtam, végül 5 teáskanál tejföllel, amit nem egyszerre tettem bele, hanem próbálgattam, hogy mennyi kell, hogy jól összeálljon a tészta.

Kinyújtottam, és az új formával apró kekszeket szaggattam belőle. (Fogalmam sincs, hogy ez a forma mit akar ábrázolni, de jó, hosszúkás, egy falatnyi méret.)

A tetejére ecsettel paprikás tejet kentem, én jobban szeretem így, mint tojással. 200 fokos sütőben pirulásig sütöttem.

Csak egy kis beszámoló arról, hogy mit ettünk a közelmúltban. Amint látszik, csupa olyan, amit már máskor is főztem és írtam. Az egyetlen különbség, hogy most kihasználtam nyár adta lehetőségeket, aminek nem győzök eléggé örülni.

Az oldalas (nem túl sok) zsírban sült, először csak sót és fokhagymát raktam a húsra, lassan forraltam. Amikor a saját levét kezdte elfőni – ezt a rotyogás sercegésre váltásából meg lehet hallani – beletettem két csíkokra vágott új főzőhagymát, két ugyancsak felvagdalt paradicsomot és egy zöldpaprikát. A fokhagyma is új, de már fejes volt, a szára még nem kezdett száradni, ezért azt is mellédobtam. Mire újra rendesen sülni kezdett, puha, kívül ropogós és szép piros volt a hús.

A most többségében valóban apró újkrumpli eléggé becsapott, mert nem lehetett egészen friss, kicsit már nehezebben jött le a héja, mint illene. Ezért a minimum két napra szánt adagot már előző nap egyszerre lekapirgáltam, hogy tovább ne romoljon az állaga, és pár percig sós vízben előfőztem. Így a hűtőszekrényben biztonságosan félre tudtam tenni.

Így nagyon gyorsan, olajban megsütöttem. A sült újkrumpli azért mégis egészen más, mint az öreg. A kissé ráncosra sült kérge alatt kellemesen puha krumpli – hát ez is csak ilyenkor van!

A nyári vegyes saláta zöldpaprika, paradicsom, újhagyma, uborka felvágva, friss bazsalikommal, oregánóval, egy kevés tárkonnyal megszórva, citromlével, olívaolajjal összekeverve. (Az uborkából én minimum a fürtöset veszem, de még jobban szeretem a kovászolni valót. Salátához nagyobb darabokat választok, mint a kovászoshoz. Ebben mindkettőből volt.)

Az oldalas alól kikerült zsírban több volt a törmelék, mint maga a zsír. Ezt egy dobozba tettem, aztán egy jó kenyérre kenve a közben elkészült kovászos uborkával fantasztikus reggeli, illetve vacsora lett.

Ebben a körkérdésben Edith és Annamarie is nagyon kedvesen megkérdezett engem is. Mindig nagyon jól esik, amikor gondolnak rám, köszönöm nektek.

Töprenkedtem, mit is írjak erre a felkérésre, hiszen egy ilyenben már volt szerencsém részt venni régebben, akkor megírtam a magam hét pontját.

És elég sokat mesélek magamról csak úgy, a főzés és receptek kapcsán is, így most nem tudok semmi újat vagy érdekeset mondani. De azért jó dolog, hogy legalább így „megismerkedünk”, akik egymás írásait olvassuk. Néha valóban úgy tűnik, mintha „igazi” ismerősök lennénk :)