àlabeck

Ahhoz képest, hogy gyerekkorom óta nem szerettem a paradicsomos húst, illetve semmilyen paradicsomszószos ételt, ezt vagy ehhez hasonlót már sokszor csináltam, és nagyon is szeretem. Mi a különbség? Én is elgondolkoztam rajta, amikor kérdezték. Az eredmény; a lényeg, hogy ebben nem passzírozott a paradicsom, és nem cukros, liszttel sűrítve sincs. Ezen az alapon szoktam főzni az évek óta jól bevált „paradicsomszószt” is, aminek azóta sem találtam jobb nevet.

Ez az étel nem most készült, hanem két-három hónappal ezelőtt, ezért nem friss paradicsomból, hanem konzervből főztem, éppen azért, mert másik ételhez elhasználtam egy hámozottparadicsom-konzerv felét, és ehhez pont jó volt a maradék fél adag. Először egy felaprított hagymát megdinszteltem, hozzátettem szintén apróra vagdalt fokhagymát, aztán a falatnyira vágott csirkehúst, megsóztam. Átpirítottam, aztán került bele a paradicsom, amiből a darabokat összenyomkodtam, és ráöntöttem a levét is. Addig forraltam, kevergettem, míg besűrűsödött. A vége felé tettem bele egy elég nagy maréknyi összevágott bazsalikomot, azzal már nem sokáig főztem.

A cukkinit most is a kézi spirálozóval tekerve alakítottam „tésztává”. Aztán – a nemrég olvasott módszer szerint – egy percig blansíroztam, azaz szűrőbe tettem, és forrásban lévő vízbe mártottam egy percre. Jól lecsorgattam, leráztam, hogy ne maradjon rajta víz, és csak utána tettem a lábosba, a felforrósított olajba.

Amennyire tőlem tellett, dobálgatva kevertem meg, de nem vagyok túl ügyes ebben, tehát inkább csak egy lapáttal átforgattam. Kiderült, hogy ezzel a forrázós módszerrel sokkal kevésbé törik össze, sokkal szebb marad a „tészta”, mint a régi módon. Azóta már többször is megismételtem, most már biztos, hogy nem véletlenül volt így.

(Eszembe jutott, hogy például a kovászos és a sós vizes uborkát is forrázva szoktam csinálni, és úgy lesz garantáltan ropogós, soha nem puha.)

A cukkini tetejére tálaltam a paradicsomos csirkét, de előzőleg még hozzákevertem néhány paradicsomdarabot – az íze meg a szépsége kedvéért...

Ez a hússzelet a képen nem égett, hanem csak nem mindennapi burkolatot kapott. Kicsit régebben kaptam néhány különleges – vagy csak nekem? – és az utóbbi években divatba került főzési alapanyagot. Ezek között volt a tökmagliszt is, ami tökmag illatú, elég sötét zöld színű, de valóban liszt állagú.

Nem nagyon volt ötletem, mire tudnám használni. A tökmagot rágcsálni is szeretem, és keksz- vagy pogácsafélébe is szívesen beleteszem, megszórom vele a tökmagolajos – azt is szeretem – krumplipürét is. De a liszt? Egyszer csak eszembe jutott, hogy nem lehet az rossz hús bundázására, amihez már többféle lisztet és egyebet (pl. diót, sajtot) próbáltam.

Csirkecomb és -mell szeleteket készítettem elő, a comb kicsontozva, a mell szeletekre vágva. Kicsikét megsóztam. A tökmaglisztbe is szórtam egy kis sót, a tojásba pedig fokhagyma-granulátumot. Liszt-tojás-lisztbe forgattam a húsokat, aztán olajban megsütöttem. A fő nehézséget nekem az okozta, hogy a sötét színe alapján nehezen tudtam megállapítani, hogy mikor vannak készen, jól átsütve, de nem túlságosan. Kénytelen voltam szúrópróbával megállapítani, a húsdarabok legvastagabb részén szúrtam meg egy fogpiszkálóval. Ha nem jön belőle sötét, véres lé, akkor már jó.

Mi más is lett volna mellé, ha nem újkrumpli? De most nem az alapvető, petrezselymes módon csináltam, hanem főtt-sült változatban. Tehát előbb megfőztem, vigyáztam, hogy ne legyen túl puha, aztán sütőtálra terítve, kevés olajjal átkevergetve a sütőbe, maximumra tettem. Párszor átkevertem, többet nem kellett foglalkozni vele. Így kb. a hússal egyszerre készült el.

Természeten nem lehetett az ebéd saláta nélkül. Az összetétele – így tavasszal vagy nyár elején vagy mi is van most – a szokásos; új főzőhagyma, uborka (nem kígyó, hanem kovászolni való, az sokkal ropogósabb), paradicsom és egy jó maréknyi bazsalikom. Hanem az öntet! Az igazán különleges volt, azt is kaptam, egy olaj-ecet boltban vették, epres-rebarbarás „agrodolce”. Mivel nem tudok olaszul, utánanéztem, ez a szó édes-savanyút jelent, és egy olasz mártást. A lényeg, hogy csodásan finom volt, különlegessé tette ezt az egyszerű salátát. Nem tettem rá túl sokat, csak éppen hogy az öntet bevonja a zöldségeket. Így volt jó, és legalább maradt még belőle másik alkalomra is.

Szinte mindig van a boltokban egybecsomagolt piros, zöld, sárga kaliforniai paprika. Igazából nem is ez a paprikafajta a kedvencem, de ez a színes trió annyira csábítóan néz ki! Így aztán néha veszek, és valamit csinálok belőle, olyat, hogy érvényesüljenek a színek.

Most tettem még mellé cukkinit, és mivel volt pár szem „elfekvő”, apró krumplit is. És hát én húsevő vagyok, nekem úgy teljes az ebéd, ha valami húsféle is van benne, de gyakran megelégszem húsként kolbásszal, vagy akár virslivel is.

A néhány krumplit meghámoztam, kicsik voltak, csak ketté- vagy négyfelé vágtam. A paprikákat hosszában négybe vágtam, kicsumáztam, aztán keresztben, kb. 5 mm-es csíkokra. A két karcsú cukkinit is hosszában vágtam el, aztán vékony félkarikákra. Ugyanígy vágtam a kolbászt is, ez két pár debreceni volt, amiről előbb lehúztam a bőrét.

Serpenyőben először a krumplit pirítottam meg, nem túl sok zsíron, előbb alacsony fokozaton, megsózva, amíg megpuhult, aztán erősebben, hogy szépen piruljon is. Ezután kihalásztam, egy jénaiban félretettem. A serpenyőbe a kolbász került utána. Kevergetve azt is megpirítottam, kiszedtem a krumplira. Következtek a paprikák. Szintén előbb puhultak, aztán pirulni kezdtek. Ekkor tettem hozzá a cukkinit. Megsóztam, kevergettem, amíg az is puha, illetve már kicsit sült lett. Ezután visszatettem a serpenyőbe a krumplit, kolbászt, még egy kicsit összesütöttem. Elkészült.

Szép, színes, gusztusos, finom volt.

Ezt az ételt – mint a kép dátuma mutatja nálam – majdnem pont két éve készítettem. Azóta is időnként előveszem, alkalmazom a kis spirálozó készüléket. Igaz, lehet kapni komolyabbat, kényelmesebben használhatót, ami „kövérebb” zöldségekkel is működik, de eddig még úgy döntöttem, hogy nekem nem éri meg olyat venni, általában nem készítek akkora adagokat, hogy nem bírnám ezzel a kicsivel megoldani.

Tehát: a kis karcsú cukkiniket jó alaposan megmostam, szárazra töröltem. A két végét levágtam, aztán – mint egy ceruzahegyezőben – tekergetve legyalultam őket. Kétféle késecske van a ketyerében, ehhez a nagyobb osztásút használom.

Aztán egy lábosban, nem túl sok zsiradékon óvatosan átkevergettem a cukkinispagettit, amikor már engedett egy kis levet, próbáltam inkább rázogatni, hogy ne törjön össze. Elég hamar megpuhult – mondjuk, al dente, tehát inkább picit roppanósra – akkor egy picit megsóztam, és kész.

A bolognai mártást hasonlóan csináltam, mint máskor is, a különbség mindig abban van, hogy éppen milyen hús van, illetve a zöldségekben. Amikor van, akkor szárzellert és sárgarépát teszek bele, de ha nincs, akkor a gumós zeller is megteszi. És szintén, ha van itthon, akkor egy kevés egyéb leveszöldséget is teszek hozzá. A fűszerek, a paradicsom a lényeg, meg hogy jó pépesre főzzem.

És a tányér tetejére valami jobb sajt, finomra reszelve – nálunk nem feltétlenül, sőt többnyire nem parmezán. Ez nem olasz recept, maximum „olaszos”.

Ez nem az amerikai gyerekek kedvence, a mac'n'cheese. Ez még annál is sokkal egyszerűbb; tökéletes ebéd vagy vacsora arra az esetre is, amikor nincs sem idő, sem ötlet valami összetettebbre.

Amíg a tészta – durum, most például spagetti – főtt, egy lábosban megpirítottam egy maréknyi baconkockát, rákanalaztam egy pohár tejfölt, kevergetve átmelegítettem, megkóstoltam, hogy elég sós-e. (Valamennyi szalonnát szinte mindig teszek hozzá, de azért működik a sajtos tészta anélkül is, csak tejföllel és sajttal.)

A megfőtt tésztát leszűrve, öblítés nélkül, azonnal ebbe a tejfölös-szalonnás keverékbe borítottam bele, összekeverés után már tálalható is. A reszelt sajt már készen várt az asztalon, azt már előbb megreszeltem – nem a legvacakabb trappista nevűt, inkább Goudát választottam.

Ugyancsak előkészítettem, vagyis felvagdostam az újhagyma zöldjét is. Ettől annyira finom, friss íze lesz az egésznek, mintha egy másik étel lenne.

Nálam a hagyma zöldje nagyon fontos szerepet játszik, nagyon szeretem az ízét. Amikor a piacon újhagymát vásárolok, előbb a zöldjét nézem, hogy elég szép-e, friss-e, aztán jön csak a hagyma fehér része.
Legutóbb is megkérdezte az árus, hogy leszedje-e a szárát. Mondtam, dehogy, az kell nekem, azért veszem itt, mert az is szép. Nagyon megörült, hogy végre valaki így gondolja, de legtöbben sajnos kidobják. Kár.
Például így, a tésztára rápakolva, vagy akár egy finom levesre, kiváló. Szoktam még körözöttbe, egyéb kenyérre kenősbe keverni, vagy egyszerűen a vajas / zsíros kenyérre szórni, mint a snidlinget.