àlabeck

Az is a lányom kívánsága volt, hogy valami túrós süti feltétlenül legyen. Először „gyorssegélyként” sütöttem egy áfonyás túrósat, az egyszerű és gyors. Másik napra, amikorra a bővebb családot is meghívtam, valami komolyabb kellett. Ilyet már nagyon régen nem sütöttem, pedig annak idején mindig nagy sikere volt. Rengeteg recept van róla, kisebb részletekben különbözik, csak éppen az a gond, hogy nem emlékszem, akkoriban pontosan hogyan csináltam, nem jegyeztem föl a saját változatomat. Most nem is lett – szerintem – tökéletes, ennek ellenére mindenkinek nagyon ízlett.

A recept: 30 dkg lisztből, 15 dkg vajjal (margarinnal), 8 dkg porcukorral, 2 tojássárgájával, mokkáskanál sütőporral és egy-két kanál tejföllel összegyúrtam a tésztát. Sütőpapírral bélelt tepsibe nyújtottam – én csak belenyomkodtam. Halványra megsütöttem.

A töltelékhez fél kiló túrót összekevertem 10 dkg cukorral, két evőkanál vaníliás pudingporral, 2 tojássárgájával, citromhéjjal és kb. 1 dl tejföllel. Ezt rákentem az elősütött tésztára.

A megmaradt 4 tojásfehérjét habbá vertem 15 dkg porcukorral, ezt a túró tetejére kentem.

Így raktam újra a sütőbe, addig sütöttem – légkeveréssel, 170 fokon – amíg a beleszúrt tűre már semmi nem ragadt. A tetején a hab szép halványbarnás lett, először kemény, kopogós, de pár óra után visszapuhult. Többnyire nem szokták ilyenre megsütni, csak éppen szárítják, fehér marad, de én így szeretem.

A tepsiben hagytam egy ideig hűlni, akkor a sütőpapír segítségével kiemeltem egy deszkára, de csak akkor daraboltam, amikor teljesen kihűlt.

Ismereteim szerint az eredeti recept, amit egy Rákóczi György nevű cukrász talált ki, úgy szól, hogy a habot rácsokban kell a tetejére tenni, közé pedig lekvárt. Nekem az már végképp sok lenne az édesből. Meg azt hiszem, ahhoz túl kényelmes is vagyok, hogy rácsozzam, és ha nem tennék közé semmit, akkor ott a túró is kiszáradna.

Azt hiszem, hamarosan újra kell sütnöm, hogy javítsam, amivel most nem voltam elégedett. Mivel most ezt leírom, legközelebb már tudni fogom. A legfontosabb, hogy kevesebb, vékonyabb legyen a tészta, több a töltelék. Úgy gondolom, hogy ha nagyobb tepsiben sütöm, és a túróból legalább a másfélszeresét teszem rá, akkor jó lesz. A cukor mennyiségét már csökkentettem, de nekem még így is picit túl édes volt.

Nem könnyen találtam ki, hogy mi legyen a köret a sajtos, tejszínes csirkemellhez. A rizs mindenképpen jó, de ahhoz nem volt kedvem. Jó még a krumplipüré is, de úgy gondoltam, abba kell valami többlet is. És mi legyen még; volt maradék sült tök a hűtőben, miután már frissen – melegen és hidegen is – bőségesen fogyasztottam belőle, hiszen nagyon szeretem. Tehát együtt a tökös püré! És bevallom, csak ezután jutott eszembe, hogy még valami kellene hozzá, hogy ne legyen túlságosan édes, valami érdekesebb íz még hiányzik. Például hagyma jó lenne.

A sült tököt kikapartam a héjából, lemértem, 40 deka volt. Meghámoztam ugyanannyi krumplit, kockára vágtam, sós vízben megfőztem. Amikor megpuhult, leöntöttem a vizet róla, és még forrón, krumplinyomóval áttörtem. Mivel a tök hideg volt, mikróban megmelegítettem, a krumplihoz kevertem, és együtt tovább törtem/kevertem.

Két méretes fej hagymát nagyobb kockákra felvágtam, egy kanálnyi vajon világosbarnára pirítottam, a krumplis tökhöz kevertem. Kézi habverővel, részletekben tej hozzáadásával habosra kevertem.

Kicsit féltem, hogy túl sok lesz az íz: a sajtos csirkemell és a tökös-hagymás püré együtt, de nem volt zavaró, éppen kellemes volt.

Többféleképpen is szoktam hasonlót csinálni, tejföllel és tejszínnel is, de ha ranglistát akarnék felállítani – amit persze nem akarok – akkor valószínűleg ez lenne az első helyen. Eredetileg úgy készült, hogy a csirkemell-szeleteket „bepaníroztam”, vagyis sózás után lisztbe, majd tojásba, végül reszelt sajtba forgattam. Tepsibe fektettem, leöntöttem tejszínnel, amibe az esetleg kimaradt tojást is belekevertem. Így sem túl bonyolult, de most még tovább egyszerűsítettem a folyamatot.

Nyolc szelet húst vágtam, ez két egész csirkemell, a fél darabok lapjában kettévágva. Ehhez két tojást felvertem, belekevertem egy teáskanál sót, púpos kanál lisztet, egy kis fokhagymaport (ez bátran elhagyható, de én szeretem).

A tepsit vajjal kikentem, vastagon beszórtam a megreszelt 25 dkg sajt felével. A húsokat a tojásos keverékbe tettem, átforgattam, majd egyenként szedtem ki, a tepsibe, a sajtra fektettem egymás mellé. Szétterítettem rajta a sajt másik felét. A tálban marad tojáshoz kevertem 2,5 dl tejszínt, ráöntöttem a sajtra.

Lefedve tettem a sütőbe 200 fokra. Félóra múlva levettem a fedőt, még addig sütöttem, amíg a sajt megpirult rajta. (Ugyanígy elkészíthető sertésszeletből is, valószínűleg kicsit tovább tart, addig érdemes fedő alatt sütni, amíg a hús megpuhul.)

Ahogy lapáttal kiszedtem egyenként a szeleteket, ugyanúgy rajta volt a sajtbunda, mint amikor egyenként forgattam a sajtba. A hús pedig porhanyós, puha, egy kicsit sem száraz.

Természetesen köret is volt hozzá: kicsit megbolondított krumplipüré.

A múltkor, felvágott-helyettesítő és egyéb célra beszerzett főtt, füstölt tarja nem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy csak úgy kenyérrel megegyük reggelire, vacsorára. Ez egy nagyobb darab volt, aminek az eleje, ami látható volt a vásárlásnál, teljesen rendben volt, ettünk is belőle. A további rész viszont már nem tetszett, nem zsíros, hanem inkább mócsingos volt.

De azért nem volt annyira rossz sem, hogy ételbe ne használjam. A még megmaradt kb. 20 deka elég lett volna akár egy jó sonkás tésztára is – ez volt az első ötletem – de aztán inkább valami könnyebbet akartam, valami zöldség-, ill. főzelékfélét. Végül egyszerű párolt zöldség készült, így a húsból elfért mellette egy picit „komolyabb”, tehát kalóriadúsabb valami. (Amúgy is szeretem az ilyen lepénykéket, szoktam belekeverni zöldségeket is, most nagyobb volt a hústartalma.)

A sonkát (ami nem sonka, hanem tarja) kicsi kockákra vágtam, így könnyen megszabadultam a nekem nem tetsző részeitől is.

Két tojást két evőkanál liszttel elkevertem, tettem bele egy nagyon kevés sót, borsot, fokhagymaport és egy mokkáskanál sütőport. Annyi tejjel kevertem csomómentesre, hogy sűrűbb tejföl állagú legyen.

Hozzákevertem a sonkakockákat, és serpenyőben, olajban, evőkanállal adagolva sütöttem meg a lepénykék mindkét oldalát.

Tudtam, hogy kettőnknek ez túl sok egy ebédre, úgy gondoltam, hogy hidegen sem lesz rossz, például tejföllel vagy valamilyen savanyúsággal. Igazam lett, és így sikerült kellemes ennivalót előállítani az amúgy közepes húsból.

Amióta a lányom elég messzire költözött tőlünk, természetes, hogy amikor itthon van, azt főzök, amit ő rendel. Például ezért volt most a töltött káposzta is. A következő kívánsága lehet, hogy sokaknak meglepő – legalábbis az én ismerőseim között többen vannak, akik nem értik, hogy vágyhat valaki ilyesmire –, a sóska volt. És hogy ne felejtsem el a másik nagyon fontos elemet; bundás kenyeret is kértek mellé.

Úgy tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó többsége vagy a sóskát vagy a spenótot szereti, no meg van, aki egyiket sem. A mi családunk kicsit kivételes ebből a szempontból, nálunk a fiúk mind a kettőt szívesen megeszik, a lányok csak a sóskát. A lányom párja viszont csak a spenótot. Hát mi mást tehettem ilyen körülmények között? Főztem ezt is, azt is. Így lett zöld ebéd, bár a kettő színe különböző.

A sóska saját termésből, saját kezűleg tisztított, ledinsztelt, fagyasztott volt. Nyersen több, mint egy kiló egy ilyen adag. A szokott módon, tejjel, cukorral, tejföllel készült, ez igazán nem sok időt vett igénybe, mivel a munka neheze már megvolt a fagyasztás előtt.

A spenótot fagyasztva, pürésítve, 45 dkg-os dobozban vettem, tehát azzal sem volt sok gond. Két gerezd összenyomott fokhagymát kevés olajon átforgattam, rászórtam egy púpos teáskanálnyi lisztet. Csak addig kevergettem, amíg kifehéredett, nem pirítottam. Apránként engedtem föl tejjel, folyamatosan elkeverve, hogy csomós ne legyen. Amikor elérte a tejfölsűrűséget, hozzátettem a kiengedett spenótot. Kevés borsot és persze sót tettem még hozzá. Akár szeretem, akár nem, megkóstoltam, mikor kicsit utánasóztam, nem is volt rossz.

Jó nagy adag bundás kenyeret is sütöttem, abban sem volt semmi különös; a – jó, puha – kenyér sós, tejes tojásba mártva, olajban sütve.

Szerettük, el is fogyott...