àlabeck

Ahogy már máskor is mondtam, töltött tojást sokféle módon lehet csinálni, és könnyű, gyors hideg kaja pl. vacsorára, előétel vagy hasonló. Most karácsonyra is jó volt, 24-én ez volt az előételünk, bár a főételig kicsit hosszabb szünetet tartottunk utána, még így sem voltunk eléggé éhesek a vacsorához.

Nagyon szeretem a kaviárt (is), bár ez az apró színes gyöngyöcske nem nagyon hasonlít az igazi, nagy szemű lazackaviárra, de ezt legalább meg lehet fizetni, ezért szoktam venni. Most éppen pirosat. Ez egy kis üvegecskében van, 10 dkg, ennyit használtam el.

Megfőztem hat tojást, már ezen a ponton nem egészen a terveim szerint alakult a dolog, ugyanis három elrepedt, kipukkadt. De mivel éppen hárman voltunk, nem főztem újabbakat, úgy gondoltam, elég lesz.

Nagyon apróra vágtam egy kis fej hagymát, picit megsóztam. Kicsit állni hagytam, aztán a csúnya tojásokat finomra reszeltem, a három szép darabot hosszában félbevágtam, kivettem a sárgájukat, azokat is. Villával kevergetve még hozzátettem egy evőkanál puha vajat, két evőkanál majonézt és a kaviárt – ebből egy keveset kihagytam díszítésre.

Ezzel a masszával kiskanál segítségével megtöltöttem a fél tojásokat, a tetejére egy-egy pöttyöt tettem a kaviárból.

Természetesen a keverékből még maradt, bőven elég lett volna még néhány tojásra (akkor még azoknak a sárgáját is beletettem volna). Így egyszerűen kenyérre kenve ettük azóta reggelire. Úgy is nagyon jó.

Mindenkinek nagyon szép, békés, boldog, vidám,
családias ünnepeket kívánok!

Idén, a sokéves gyakorlattal ellentétben, nem sütöttem bejglit, inkább a zserbót választottuk. De hogy ne maradjon el a mák sem, mert nagyon szeretjük, ebből csináltam háromfélét is. Már régen ki akartam próbálni a mákos zserbót, de a hagyományosat sem szerettem volna kihagyni.

Először az a recept, ami szerint évek óta sütöttem.

A tésztához: 50 dkg liszt, 25 dkg margarin, 1 tojássárgája, egy mokkáskanál szódabikarbóna, 4 evőkanál porcukor, 1 csomag vaníliás cukor, 1 dl tejföl, 1 dkg élesztő, kevés tej.
A töltelékhez: baracklekvár, 25 dkg darált dió, 20 dkg porcukor, 1 csomag vaníliás cukor. A tetejére csokoládémáz. (Ez már kicsit csökkentett cukoradag a régi, könyvben lévőhöz képest, de idővel még jobban, úgy 16-17 dkg-ra változtattam.)

A lisztet elmorzsoljuk a margarinnal, és összegyúrjuk a tojássárgájával, a szódabikarbónával, a cukorral, a vaníliás cukorral, a tejföllel meg a kevés tejben megfuttatott élesztővel. Három cipóba osztjuk, az elsőt kinyújtjuk, kibélelünk vele egy közepes nagyságú tepsit, megkenjük baracklekvárral, és rászórjuk az összekevert töltelék felét. Erre fektetjük a második kinyújtott lapot, amit szintén lekvárral kenünk, és töltelékkel szórunk meg, végül a harmadik lappal befedjük, villával megszurkáljuk, és egy fél óra hosszat pihentetjük. Forró sütőben közepes tűznél sötétsárgára sütjük, majd ha kihűlt, keserűcsokoládé-mázzal vonjuk be a tetejét.

Ez az adag egy jó nagy tepsire szokott elég lenni, úgy, hogy mi úgy szeretjük, ha elég vékony a tészta.

Most a tészta adagját másfélszeresére növeltem – nem másfél, hanem két tojássárgájával, nem túl nagyok ezek a tojások.

Kétféle tölteléket kevertem, az egyik a szokásos, a másikat pedig ugyanúgy, de 25 dkg mákból.

Az összegyúrt tésztát három részre osztottam, majd azokat persze további három részben nyújtottam ki.

Az egyiket diós töltelékkel, baracklekvárral töltöttem. A másikat mákkal, ahhoz cseresznyeszilva-lekvárt kentem a tésztára. A harmadik pedig vegyes lett, az alsó réteg baracklekvár és dió, a következő cseresznyeszilva-lekvár és mák.

Ez három szokásos méretű tepsire volt elég, szintén elég vékonyra nyújtott tésztával. A lekvárral nem spóroltam, jó bőven kentem.

A mázat 30 dkg (német, 50% kakaótartalmú) tortabevonóból csináltam, amihez még három púpos evőkanál kakaót vízzel felforraltam, ebben olvasztottam meg a csokit.

Aztán mindegyiket körbevágtam, és kisebb, hosszúkás szeletekre daraboltam. Nem lett olyan szép, mintha cukrász készítette volna, de nagyon jó, a levágott széleket szinte azonnal elfogyasztottuk, kóstolásnak nevezve. Nem tudom eldönteni, melyik a legjobb, majd még „kóstolgatjuk”.

*Igaz, hogy a cukrász neve már egészen átalakult köznévvé ennél a süteménynél, és ezért itt magyarosan szoktuk írni, de mégis meg kell említeni az eredeti, rendes nevét – a híres cukrászdát is így hívják.

Szeretem én a krumplit is, a sültet különösen, fish ’n’ chips is bármikor jöhet(ne), mégis úgy érzem, hogy egy majonézes saláta nagyon jó és többnyire elég is a halhoz. Sokan szokták párosítani a rántott halat majonézes krumplival, az is tökéletes együttes. Most mégis mást, könnyebbet választottam. Ehhez hasonló salátát sokféle zöldségből lehet összeállítani, ilyenkor, télen is.

A sárgarépa az egyik legkézenfekvőbb alkotórésze, hiszen folyamatosan kapható, egészséges és még mutatós is a szép élénk színével. Vettem még hozzá egy póréhagymát és egy nagyobb kígyóuborkát, ettől valahogy friss ízt kap.

A sárgarépát egy kicsit előfőztem, hogy ne legyen olyan nagy eltérés az uborkától a keménysége miatt. Négy darabot megtisztítottam, és egyben főztem kb. öt percig, így éppen csak egy kicsit puhul meg, de azért „rágható” marad.

A sokat hirdetett – de ennek ellenére nagyon jól használható – gyalu három milliméteres tartozékával aprítottam mindent. A póréhagyma így pici kockákra esett szét, a répa és az uborka pedig kis hasábokra.

Az öntet pedig teljesen szokásos, majonéz, tejföl, mustár, petrezselyemmel és metélőfokhagymával. Mivel én savanykásan szeretem, cukrot nem szoktam beletenni, kivéve, ha vendégeknek csinálom. Többször felhívták ugyanis a figyelmemet, hogy mások talán kicsit édesebbre vágynak.

A hal tengeri haltörzs volt, aminek – ahogy máskor is – lehúztam a bőrét, utána egy éjszakára fokhagymás tejbe áztattam. Aztán leszűrtem, megsóztam. A panírozás ismét kissé másképp alakult: sima liszt, tojás, kukoricaliszt. Kellemesen ropogós lett.

Csupán az történt, hogy kétféle ebédből a maradékot együtt ettük. Ez nem ritkaság nálunk, mert általában nem szeretek ételt kidobni, inkább mindig megpróbálom megtalálni a módját, hogy akár a kevés maradékból is valami értékelhetőt hozzak össze. Néha tovább-feldolgozással, összekeveréssel, máskor pedig, mint most is, csak a látszólag össze nem illő dolgok kombinálásával. A párom először kicsit ferdén nézett, amikor mondtam, hogy a megmaradt hurkához kelbimbó lesz a köret, de mivel ő egyáltalán nem válogatós, elfogadta – mi mást is tehetett volna? Végül is ez is káposztaféle. Ha a párolt káposzta jó így, akkor másik miért ne lenne?

Az eredetileg egy kiló kelbimbónak kb. harmadrésze maradt, már megfőzve. Elég nagyok voltak, tehát mindegyiket négy cikkbe vágtam. A hurkákat, kolbászt félretettem, a belőlük kisült zsírban átforgattam, megpirítottam a kelbimbót. (Máskor is csináltam már pirítva, és nekünk úgy is nagyon ízlett, no meg egyébként is kelbimbó-kedvelők vagyunk.)

Aztán visszaraktam mellé a hurkát, kolbászt, és a sütőbe tettem melegíteni, de magas fokozatra, hogy süljön is még egy kicsit, így a bőre ropogós maradt.

Ennyi volt az egész, de legalább kiderült, hogy ebben a formában nagyon is illettek egymáshoz.