àlabeck

Még mindig nem tudom, hogy mi a kritériuma, hogy egy zöldséges csirkeragut becsináltnak nevezünk vagy nem. Valószínű, hogy már nem is fogom megtudni, de akár így, akár úgy nevezem, mi szeretjük az ilyen – zöldséget bőségesen tartalmazó – ételeket. Például a vadas(szerű) húst. A minap is azt terveztem, vásároltam hozzá sárga- és fehérrépát, aztán nem találtam megfelelő marhahúst, tovább járkálni utána pedig sem kedvem, sem időm nem volt. Gondoltam, a csirkecomb sem rossz zöldséggel. És most még annál is egyszerűbben csináltam, mint előzőleg.

Két egész csirkecomb volt, amiknek, mivel most olyan kedvemben voltam, lehúztam a bőrét, aztán kettévágtam. A répákat kis darabokra vágtam.

Először a csirkecombokat kevés olajon átforgattam, hozzátettem a zöldséget. Megsóztam, fedő alatt, kis lángon kezdtem főzni, a nem sokkal később kiengedett levében. Mikor majdnem puha volt a hús és a répák, hozzátettem a fagyasztóból pár darab karfiolrózsát és két maréknyi zöldborsót. Megszórtam fehérborssal, gyömbérrel és kurkumával – előbbiektől éppen csak kicsit csípős lett, utóbbi főleg azért, hogy szép színe legyen, azonkívül, hogy segíti az emésztést is, mint a legtöbb fűszer.

Miután mindez elkészült, egy pohár tejfölt kevertem bele, végül egy kiskanál keményítővel sűrítettem. Makarónit főztem hozzá, pedig ha az összes zöldséget megesszük, bőven elég lett volna köretnek is.

Nagyon elmaradtam az írással, de semmi nagy baj ettől nem történik, egyik étel sem köthető semmiféle aktualitáshoz, bármikor elkészíthető. Az egyetlen gond, hogy néha elfelejtem, hogy pontosan mit is raktam bele, pedig fontos nekem, hogy ha jó lett, máskor is meg tudjam csinálni, ha pedig éppen valami nem stimmelt, tudjam, mit kell változtatni rajta.

Most, hogy elővettem egy adag darált húst, jutott eszembe, hogy két hete is azt főztem. (Nem véletlen, úgy érzem, ideje felhasználni a készletet, meg ne romoljon.) És bár a darált húsból igazán sokfélét lehet főzni, akkor is a húsgombóc volt műsoron. Most is, de erről majd máskor.

És még van pár gombakonzervem is, éppen megfelel hozzá. Először rizst főztem, főleg a konzerv gomba leszűrt levében, szükség szerint vízzel pótolva.

A gomba ugyan szeletelt, de eléggé összevissza méretre, ezért egységesen kisebbre vágtam.

A húsgombócokat egészen egyszerűen csináltam. A darált húsba sót, borsot, nem túl sok kihűlt, főtt rizst, szárított zöldfűszereket és egy tojást kevertem, alaposan összegyúrtam.

Egy lábosba föltettem kevés vizet forralni, csak sóval. A húsból kis gombócokat görgettem, egyenként beleengedtem a forrásban lévő vízbe. Így nem ragad össze, és kisebb az esélye annak is, hogy szétfő. Csendes forrással főztem tovább, néha megrázogattam, mert egyébként nem lepte el a víz.

Másik edényben füstölt szalonnát sütöttem, aztán hozzátettem a gombát, amikor elfőtte a szűrés ellenére benne maradt levét, beletettem egy kis aprított hagymát, az egészet jól megpirítottam. Egy pohár vízzel felengedtem, fűszereztem ugyanazzal, mint a húst. Sűrítésképpen egy evőkanál gombakrémleves-port kevertem bele. (Ebben főleg keményítő van, de gombaízzel turbózva, ami nem árt. És állítólag nem tartalmaz sem ízfokozót, sem tartósítót.) Még fél pohár tejfölt is tettem hozzá, azután hozzáöntöttem az addigra megfőtt húsgombócokhoz. Már csak összeforraltam, és a többi főtt rizzsel tálaltam, petrezselyemmel megszórtam, a friss íze és a szép színe kedvéért.

Nem tudom, vajon ilyesmi megesik-e mással is, vagy csak én vagyok ilyen figyelmetlen. Az történt, hogy sietős, türelmetlen bevásárlás alkalmával nem egészen azt vettem, amit akartam volna. Halfilét néztem, azt is vettem, csak a nagy válogatásban főleg arra figyeltem, hogy ne legyenek túl vékony szeletek. Tapogattam egyik zacskót a másik után, végül az egyiket megfelelőnek találtam, megvettem, és csak itthon néztem meg alaposabban, hogy milyen. Kiderült, hogy a tervezett tengeri hal helyett pangasius volt, ami ugye édesvízi, és bár nem rossz, de olyan nagyon azért nem voltam oda érte, amikor először kóstoltuk. Persze ha már így sikerült, ebből kellett főzni.

Kiengedve először is leöntöttem a fölösleges levét. Már a zacskóra is rá volt írva, hogy az 1 kg súlya a felengedés után 800 g. Utána meg már látszott, hogy elég zsíros, tehát azokat a részeket, a széleit lefaragtam róla. Az egész hal laza szerkezete láttán úgy döntöttem, hogy nem fogom hagyományosan kirántani, ahogy elképzeltem, hanem felvágom kisebb darabokra, és tésztában, vagyis bundában sütöm meg.

A tésztát egy tojásból, lisztből, vízből kevertem, só helyett szójaszósszal ízesítve, nem túl sűrűre. Beleszórtam egy jó adag szezámmagot.

A haldarabkákat kissé megsózott lisztbe, utána a tésztába mártottam, pálmaolajban gyorsan – hiszen nem kell sok, hogy átsüljenek – megsütöttem. Nagyon kellemes íze lett, ebben a formában a pangasius (magyarul cápaharcsa) egészen jónak bizonyult.

Ez volt a savanyúságból készült rózsaszín (céklás) saláta második adagjához, mert én a rántott vagy bármilyen bundában sült halakhoz nagyon szeretem a majonézes, tejfölös salátákat.

Ez volt az első, amit a savanyúságos salátához ettünk. Színben nem nagyon illettek egymáshoz – a jó pirospaprikás és még pirosra is sült szárny a rózsaszín salátához –, de ízben annál inkább.

Most olyan kedvem volt, hogy elég csípősre csináltam a szárnyakat. Talán azért is kezdem megszokni, megkedvelni a csípős ízt, mert az összes régi hiedelemmel ellentétben azt olvastam, hogy igenis egészséges.

És ehhez a kellemesen lágy, savanykás, édeskés saláta nagyon jó kontraszt, illetve kiegészítő volt.

A szárnyakat hasonlóan sütöttem, mint máskor, csak a pác volt kicsikét más. Most is csak két részből álltak, tehát a vékony, alsó része nem volt rajta, részben ez is csábított arra, hogy vegyek. Fél kiló 10 darab volt.

Nagyon egyszerűen fűszereztem, kevés olajjal elkevertem egy jó teáskanálnyi erős adzsika fűszert, ebben só is, fokhagyma is van, tehát ezenkívül csak egy csipet sót, majoránnát. (Persze ha ilyen nincs, akkor ugyanolyan jó lenne a házi vagy akár vásárolt darált paprika, és akkor még tennék hozzá fokhagymát is.) Ezzel bekentem a szárnyakat, rövid pihentetés után tepsibe, sütőbe raktam, 200 fokra. Sütés közben egyszer megfordítottam, hogy mindkét fele jó ropogós legyen.

Lehet, hogy ezek csak az én saját kategóriáim, savanyúságnak nevezem azt, ami általában ecetes lében tartósított, például uborka, paprika, de lehet még sok minden más is.

(Mostanában, mióta kétszemélyes a háztartásunk, én már nem szoktam ilyet eltenni, hely sincs elég, nem is eszünk túl sok ilyesmit, és úgy gondolom, ez az, amiben kisebb a különbség a házi és a „bolti” között. De amikor még csináltam ilyet, akkor vegyesen raktam el paprikát, uborkát, karfiolt, kicsi hagymát. Néha zöldhüvelyű babot, sárgarépát is tettem bele.)

A saláta pedig az, ami többnyire friss alapanyagokból – zöldségfélékből, salátákból – készül, valamilyen öntettel. De most nem frissből, csak saláta módra kevertem össze a hozzávalókat, pontosabban, amit találtam.

Volt két nagyobb méretű savanyú uborka, ezeket kockákra vágtam, szeletelt ecetes cékla, ebből egy fél üvegnyit szintén felkockáztam. Előző héten főztem korhelylevest (csülökhússal és a csülök főzőlevével), ebből volt kb. 20 dkg maradék savanyú káposzta. Ezt is kissé felaprítottam, hozzákevertem. Tettem még hozzá egy jó nagy almát is, így legalább valami friss is került bele. Egy pohár tejfölbe kb. ugyanolyan mennyiségű majonézt kevertem, ezzel leöntöttem a feldarabolt mindenfélét. A fagyasztóban van még aprított „friss” fűszerkeverékem, ebből tettem bele két teáskanálnyit. Aztán kóstolás után még egy kevés cukrot, és kész is volt az újabb téli, rózsaszín saláta. Hiába, a cékla már csak ilyen...

A múltkorival ellentétben ezt nem teljes ételnek szántam, hanem két különböző ebédre is ettük, köretként.