Nem tudom, vajon ilyesmi megesik-e mással is, vagy csak én vagyok ilyen figyelmetlen. Az történt, hogy sietős, türelmetlen bevásárlás alkalmával nem egészen azt vettem, amit akartam volna. Halfilét néztem, azt is vettem, csak a nagy válogatásban főleg arra figyeltem, hogy ne legyenek túl vékony szeletek. Tapogattam egyik zacskót a másik után, végül az egyiket megfelelőnek találtam, megvettem, és csak itthon néztem meg alaposabban, hogy milyen. Kiderült, hogy a tervezett tengeri hal helyett pangasius volt, ami ugye édesvízi, és bár nem rossz, de olyan nagyon azért nem voltam oda érte, amikor először kóstoltuk. Persze ha már így sikerült, ebből kellett főzni.

Kiengedve először is leöntöttem a fölösleges levét. Már a zacskóra is rá volt írva, hogy az 1 kg súlya a felengedés után 800 g. Utána meg már látszott, hogy elég zsíros, tehát azokat a részeket, a széleit lefaragtam róla. Az egész hal laza szerkezete láttán úgy döntöttem, hogy nem fogom hagyományosan kirántani, ahogy elképzeltem, hanem felvágom kisebb darabokra, és tésztában, vagyis bundában sütöm meg.

A tésztát egy tojásból, lisztből, vízből kevertem, só helyett szójaszósszal ízesítve, nem túl sűrűre. Beleszórtam egy jó adag szezámmagot.

A haldarabkákat kissé megsózott lisztbe, utána a tésztába mártottam, pálmaolajban gyorsan – hiszen nem kell sok, hogy átsüljenek – megsütöttem. Nagyon kellemes íze lett, ebben a formában a pangasius (magyarul cápaharcsa) egészen jónak bizonyult.

Ez volt a savanyúságból készült rózsaszín (céklás) saláta második adagjához, mert én a rántott vagy bármilyen bundában sült halakhoz nagyon szeretem a majonézes, tejfölös salátákat.