àlabeck

Ismét sikerült valami egyáltalán nem szépnek látszó ételt összehozni. Életben azért kicsikével szebb volt – meg sokkal jobb, mint a látszat.

A múltkori húslevesből kimaradt egy fél zellergumó, mert a kapható óriásiak közül még ezt a legkisebbet is túl soknak találtam a levesbe. Így ehhez gondoltam ki az ételt, mint gyakran máskor is, a gombhoz a kabátot.

Két kisebb csík füstölt szalonnát apróra vágtam, kisütöttem a zsírját. Ezen megpároltam egy jó méretes, kockára vágott hagymát, hozzátettem kb. 30 dkg kis darabokra vágott pulykacombhúst. (Tehát szokásos dinsztelt húst csináltam, én ilyen húsból, de ilyet valóban mindenféléből lehet, szoktam is.)

Közben kicsire felvágtam a zellert és két-két kisebb sárga- és fehérrépát. Mikor a hús majdnem puha volt, hozzátettem a zöldséget, együtt készre pároltam. Közben időről időre hagytam elfőni a levét, lesütöttem, majd kevés vízzel fölengedtem. Végül hozzákevertem két, levétől lecsorgatott, leöblített babkonzervet, összeforraltam. Akkor éppen annyi szaft volt rajta, hogy nem száraz, de nem is leves sűrűségű lett a kész étel.

Ezt a víkendházban főztem, mert már nem bírtuk tovább, hogy ne nézzük meg, mi a helyzet a kertben, jó volt, hogy igen gyorsan elkészült. Ilyenkor mindig úgy gondolom, hogy jó találmány ez a konzerv. Ha van idő – és szárazbab – persze meg is lehet főzni, nem konzervből.

És a kertben találtam pár aranyos, apró petrezselymet, kihajtott a tavalyról ott maradt gyökere (ez levélpetrezselyem), ezzel egy kicsikét meg tudtam szebbíteni a kaját.

Múlt héten főztem egy jó nagy adag marhahúslevest. Nem főzök túl gyakran, pedig nagyon szeretem/szeretjük, de csak sokat tudok belőle főzni. Sok hússal, még több zöldséggel. És nem okoz gondot, hogy több napon is együk. A húst leginkább csak tormával, esetleg a zsírosabb részeit még kenyérrel is, bár gyakran pedzegetem, hogy esetleg lehetne valamilyen mártást csinálni hozzá, ahogy rendes háztartásban szokás, de aztán mindig leszavazzuk ezt az ötletet, és minden marad a régiben, hiszen így szeretjük a legjobban.

Most maradt egy kevés hús, amikor már a többi alkotórész – leves, zöldség, tészta – elfogyott. Persze meg tudtuk volna enni így is, de véletlenül ráakadtam egy érdekesnek tűnő receptre, egyszerű is volt, és szinte minden hozzávaló volt is itthon, tehát kipróbáltam.

A főtt húst – le is mértem, hogy meg tudjam írni, 13 dkg volt – apró kockákra vágtam. Felbontottam egy félliteres üveg házi eltett lecsót, kihalásztam a paprikát belőle, a húshoz tettem. Két tojást keményre főztem, kivettem a sárgáját, félretettem, a fehérjét kicsi darabkákra vágtam, azt is hozzátettem. Tettem még bele egy csomag vékonyra karikázott zöldhagymát. Öntetként a tojások sárgáját villával összetörtem, elkevertem a lecsó levével, belekevertem két púpozott evőkanál majonézt, végül mindent összekevertem. Kóstolás után még egy kicsit megsóztam.

Természetesen azért csináltam meg, mert gondoltam, hogy jó lehet, de felülmúlta a reményeimet, még annál is jobb volt. A párom eléggé elrettent, amikor előtte mondtam neki, hogy hideg, lecsós, főtt marhahúsos saláta lesz, de neki is tetszett (persze az is fontos, hogy a lecsó nem túl zsíros). (A kép nem sokat ad vissza belőle, sokkal jobb volt, mint a látvány.)

Jó pár napja nem jelentkeztem, közben többnyire viszonylag kímélős kajákat főztem. Nem mondanám, hogy fogyókúrásat, de igyekeztem, hogy ennek az ellenkezője se legyen. És ebben a műfajban nekem - mint mindig - a zöldség hússal a fő vonal.

Az is jó alkalom volt, hogy szép, friss és elég apró kelbimbót sikerült venni. Répa pedig mostanában mindig van, az is jó, és még a színhatás is nagyon kellemes így együtt.

Mindkettőt megtisztítottam, külön-külön előfőztem, de nem nagyon puhára. Aztán jénaiba tettem, teljesen a szokásos módon leöntöttem tejföllel, amibe tojást kevertem. Besamellel leöntve is szoktam, de az nem a legfogyósabb változat, tehát most nem az volt műsoron.

Milyen jó lenne, ha tudnék valami igazán jó általános elnevezést magyarul az ilyen jellegű ételekre, ha már előszeretettel, gyakran készítek ilyet. Mert ugye mondjuk azt, hogy csőben sült, tepsis, aztán meg kissé kevésbé magyarul, de használatos elnevezés a gratinírozott, illetve au gratin is. Gondolkoztam azon, hogy lesütött vagy utósütött, de ez sem hangzik túl jól.

És a dinsztelt hús mindig jó választás és gyors is bármilyen főzelékhez, még akkor is, ha ilyen jellegű a főzelék. Ehhez pulykacombhúst vettem (elő), hagymával, fokhagymával pároltam, puhítottam, mint máskor is, csak most olyan kedvem volt, hogy főleg curryval ízesítettem. És mivel abból nem csípős fajta van itthon, tettem még bele egy kevés csípős paprikát is. Pár kanál tejföllel bővítettem, csak hogy több legyen, de még sűrű maradjon a szaft.

Szeretem az ilyen szép színes ételeket, bármikor, de ilyenkor, amikor nem akar a télnek vége szakadni, különösen jó a szemnek és a gyomornak is. Valahol olvastam, hogy bizonyos fokig még a fogyásnak is jót tesz, mert az élénk színekkel fokozza az emésztést. Majd kiderül.

A darált hús – és a belőle készült fasírt – nagyon alkalmas arra, hogy mindenféle adalékot, ízesítőt rakjunk bele. És nem kémiai ízfokozóra gondolok, hanem például a klasszikus főtt tojás, többféle zöldség, sajt, túró és még sok más is lehet. Eszembe jutott, hogy az aszalt szilvával töltött húst, csirkemellet nagyon szeretjük, de ezzel töltött fasírtot még nem próbáltam.

Elkészítettem a fasírtmasszát ugyanúgy, ahogy máskor. 60 dkg darált pulykacombhúst összekevertem két kis fej aprított hagymával, két gerezd összenyomott fokhagymával, sóval, borssal, nem sok majoránnával és pirospaprikával, két egész tojással és egy áztatott, kinyomkodott zsemlével. És ami nem a megszokott: belekevertem még egy teáskanál őrölt fahéjat is. Ez szerintem nem túl nagy mennyiség, de ahhoz elég, hogy érezhető legyen. Másféle hússal már többször kipróbáltam, én nagyon szeretem a fahéjat sós ételben is.

Az aszalt szilva, amit a piacon vásároltam, elég puha volt, ezért nem volt szükséges előáztatni. Hogy a darált hústól ne térjen el nagyon a halmazállapota, minden darabot felvágtam – méretétől függően – három-négy részre.

Egy adagnyi hús közepére tettem kb. egy-két egész darabnak megfelelő szilvát, ráhajtogattam a többi húst, lapos fasírtokat formáltam. (Én egy kanál segítségével igyekszem egyforma méretűre csinálni.) Egy tálkában szezámmagot összekevertem prézlivel – a szezámmag volt több – abba egyenként beleforgattam.

Tepsit szilikonlappal béleltem, olajszóróval megolajoztam, abba fektettem a fasírtpogácsákat. Végül a tetejét is megspricceltem olajjal, 180 fokos sütőben megsütöttem, közben megfordítva, hogy egyenletesebben süljön. (A szilikonlap nagyon sokat segít, hogy könnyebb legyen a mosogatás, csak azt nem tudom, miért ilyen furcsa színekben gyártják. Biztos van oka, csak azt én nem ismerem, ez az élénk kék nem nagyon jól néz ki az ételhez.)

Köretként krumplipürét csináltam hozzá. Talán már említettem. hogy a püré nem a legnagyobb kedvencem, de néha úgy érzem, éppen az illik az ételemhez. De olyankor is inkább sűrűre csinálom, és egyáltalán nem bánom, ha nincs teljesen pépesre törve, itt-ott kis darabkák akadnak benne. Persze azért a törés után tejet tettem bele, vaj helyett pedig most három darab puha kockasajtot kevertem hozzá, végül pedig petrezselyemmel is ízesítettem.

Utóirat: én sem túl régen szereztem be olajspricnit, addig vagy ecsettel, vagy egyszerűen egy kiskanállal olajoztam az olyan húsokat, amire csak nagyon keveset akartam tenni. Az olajozó ugyanolyan, mint pl. egy kölniszóró, de mivel többen is kérdezték, megmutatom. Több helyen is lehet venni, nagyobb élelmiszerboltokban is, ahol van konyhafelszerelési apróságok részlege. Fémből is létezik, de nekem jobban tetszett az üveg.

Megjegyzés: természetesen bármilyen darált húsból elkészíthető, és aki a szilvásat szereti, de a fahéjat nem, hagyja el nyugodtan, úgy is finom lesz.

Már nagyon régóta március elsején mindig a bolgár martenica (мартеница) jut eszembe, ami ünnep is, jelkép is. Piros és fehér fonalakból van a jelkép, amit ilyenkor a ruhájukra tűznek, és hordanak március végéig, vagy amíg meg nem látnak egy virágzó fát, és akkor arra rátűzik. Az ünnep neve pedig „Baba Marta” (Баба Марта), ez úgy nagyjából azt jelenti, hogy „március nagyi” vagy „március néne”. Ez a nagyi pedig igen változó hangulatú, hol mosolyog, hol haragszik, mint maga a március. Sokféle régi szokás kapcsolódik még ehhez az ünnephez – és bizony a mai napig Bulgáriában nem feledkeznek el ezekről – sok lenne leírni, a lényeg, hogy a tavasz kezdete, és a termés reménye benne van.

Ez az én kétféle martenicám már nem olyan szép, nem olyan rendezett, nem néz ki újnak, a színe is kicsit megkopott, és ez nem véletlen, kb. 40 éve őrzöm emlékként bolgár barátoktól. Ugyanis ilyet az ember nem vesz, nem csinál saját magának, mindig ajándékba adják. Sajnos, az idő elsodort minket egymástól, de ha máskor nem is, ilyenkor mindig eszembe jutnak.

Ezek a kis jelképek igen sokfélék, a legegyszerűbb, összecsavart fehér és piros fonaltól kezdve a bábukig. Ha babákat csinálnak, mindig a lány a piros, a fiú a fehér.

Nem jutott volna eszembe erről írni, de megláttam Max és Garffyka Márciuska bejegyzéseit a romániai hasonló szokásokról, és mivel én nem tudtam, hogy ott is van ilyen, gondoltam, mesélek egy keveset a bolgár változatról, hátha mások meg azt nem tudják. (Az ünnep neve románul Marteniţa, Mărţişor, de van hasonló a szerbeknél és moldávoknál is.)

Egyetértek, értékelni kellene a szép szokásokat.

(A szebbik kép innen van.)