àlabeck

Van egy jó kis műsor a főzős tévében, az a címe, hogy „csak négy hozzávaló”. Abban láttam ezt az ételt is, ami azonnal megtetszett, így el is készítettem. Nem hiszem, hogy szükséges lett volna, hogy pontosan leírjam a receptjét, nem is tudom, hogy ők mennyire adták meg pontosan. Több alkalommal is láttam már ezt a műsort, szerintem a lényeg, hogy ötletet ad, nem annyira precíz receptet.

Erre már előre készültem, úgy, hogy amikor a sült tarjához főztem a rizst, szándékosan nagyobb adagot csináltam, hogy ehhez is maradjon belőle. Annyira mégsem számoltam ki jól, mert maradt a tervezett üres rizs, de maradt a hagymával összekevertből is. Ez persze egyáltalán nem zavart, összeraktam a kettőt, így hagymás lett az egész, de csak kissé.

Kb. 10 dkg húsos füstölt szalonna – baconszél néven árulják a piacon – volt a hűtőben, azt kockára vágtam, serpenyőben megsütöttem. Kihalásztam a szalonnát, a zsírt benne hagytam. (Ezt pl. egy vokban meg lehet úgy oldani, hogy csak félrehúzom, én inkább kiszedtem, hogy meg ne égjen.) Négy tojást felvertem egy kevés tejjel, beleöntöttem a forró zsírba, és kevergetve megsütöttem. (Például ebben különbözik egy „rendes” rántottától, azt nem kevergetem, éppen hogy vigyázok, hogy szépen egyben maradjon). A lapáttal, amivel kevertem, kis darabokra vágtam. Mellétettem a főtt rizst, visszatettem a szalonnát is. Kevergetve átsütöttem, végül szójaszósszal meglocsoltam. Nem mértem, mennyivel, kb. 4-5 evőkanálnyi lehetett, azt néztem, hogy szép barnás legyen az egész, közben meg is kóstoltam. A tojást nem sóztam, éppen elég sós lett a szalonnától és a szójaszósztól.

Sajnos fotónak nem túl látványos a dolog, de annál egyszerűbb, gyorsabb és finomabb volt. A meglévő saláta is jó volt hozzá. És mivel maradék rizs nálam gyakran van, a mélyhűtőben is szoktam tárolni egy-egy adagot, jó lesz máskor is ilyesmi egy hirtelen ebédnek.

Büszke vagyok arra, hogy a gyerekeim is szívesen főznek. Természetes, hogy tőlem tanultak, mert szeretik azt, ahogyan én főzök, elmondtam, hogy elsősorban azért kezdtem el leírni, hogy nekik könnyebb legyen megtalálni. De a lényeg nem a pontos recept, hanem éppen az, hogy kedvvel, ötletekkel főzzünk. És ebben is jók, persze főleg a lányom, akinek már van kinek főznie.

Ezzel az ebéddel lepte meg a párját a Valentin napra, ami nálam nem feltétlenül fontos ünnep, de jó ürügy arra, hogy az emberek kifejezzék egymás iránti szeretetüket. (De szerintem erre bármelyik másik nap is megfelel, legyen minél gyakrabban ilyen.)

Ez az étel nem különleges, de ötletes és nagyon jó. A hús elkészítésének ilyen módját a hoxa nevű közösségi oldalon találta, Annye75 receptje. Ahogy a lányom leírta, ennyi:

Tulajdonképpen rántott csirkemelldarabok, de úgy, hogy a tojásban hagyma a prézliben meg sajt volt, és még rá is szórtam sajtot, amíg meleg volt. A kerek darabok a prézlimaradék.

Azt is kisütötte, ahogy szoktuk, és szokták még sokan mások is, csak éppen ennek a valaminek nincs neve, illetve minden családban más neve van. Én leggyakrabban csak pacsmagnak hívom. De jó az, és ha amúgy is ízesített a tojás, a prézli, akkor semmi több nem kell hozzá, csak ahogy mindig szoktam, egy csipet sütőpor, hogy könnyebb, lazább legyen.

A köret pedig tökmagolajos krumplipüré – ezt én is az ő ötlete alapján csináltam először – volt, amiből ünnepi szívet formált. (A szokásos pirított tökmag most éppen kifogyott, ezért kimaradt a püréből, de így is jó.)

Először: szeretem a salátákat, sokfélét, mindenfélét. Másodszor: ha felmerül bennem a gondolat, hogy ideje lenne leadnom pár kilót, a következő gondolat az, hogy most ehhez milyen salátát csináljak?

Ehhez a mostanihoz még egy komoly ok volt, kaptam egy szép nagy pomelót. Ezt az érdekes gyümölcsöt egyszer már megkóstoltam, talán két éve, amikor először láttam meg a boltban, akkor is az lett a vége a kóstolgatásnak, hogy a nagyobb része salátába került. Egyáltalán nem rossz gyümölcs, nekem mégis egy kissé jellegtelen, lehetne több íze, több leve is. Kicsit a grépfrútra hasonlít, de azt én jobban szeretem.

Túl sokat nem akartam fokozni rajta, hiszen a mérete miatt biztos volt, hogy ebből nem kis adag saláta lesz, de hát valami csak kell még hozzá. Végül ez lila hagyma és jégsaláta lett.

Először két közepes hagymát vágtam nagyobb kockára, megsóztam. Aztán hozzákevertem az ujjnyi csíkokra vágott jégsalátát. Végül a héjából kibányászott – először keresztben kettévágtam – pomelodarabokat, amelyik fél gerezd szépen, egyben maradt, azt még kisebbre is elvágtam. Fagyasztóból vettem elő hozzá fűszereket, mindegyikből egy teáskanállal tettem bele. Ezekből: bazsalikom, kakukkfű, citromfű, metélőfokhagyma.

És ezek után még mindig nem éreztem elég ízesnek, tehát kevertem egy öntetet is, tejfölbe két vagy három evőkanál csípős piros aranyat (ilyen véletlenül van itthon, nem én vettem, nem is szoktam, de most jó ötletnek látszott ezzel ízesíteni), közben kóstolgattam, azért nem tudom, hogy pontosan mennyi volt, annyi, hogy nem erős, hanem kicsit csípős legyen.

És fogyós ebédként sütöttem hozzá egy pár virslit. Ettől még a saláta egyáltalán nem fogyott el, még más ebédekhez is szerepelt kísérőként, hiszen végül nagyon jó lett.

És hogy jobb kedvem legyen, újra elolvastam Váncsa István elmélkedését a salátáról.

Mivel a barátaim, ismerőseim között is többen vannak, akik nem értik az én saláta, illetve zöldség mániámat, és sokan mások sem értik, miért kell ilyesmiket enni, ajánlom figyelmükbe ezt az írást. (Hátha van még valaki, aki nem ismeri.) Lehet, hogy az ilyen salátát nem kedvelik meg tőle, de garantáltan jól fognak szórakozni.

Mostanában egy kicsit „rákattantunk” a sertéshúsra, abból is a tarjára. Ez ugyan csak a mi mértékünkkel mérve tűnik soknak, így is többet fogyasztunk szárnyasból, de valahogy többször került a szemem elé ez is. Egyik nap, mikor amúgy is vásárolni indultunk, a párom eszembe juttatta, hogy régebben vettünk néha egy nagyobb darab húst – legtöbbször sertéscombot – és azt többféle ételhez beosztottuk, egy részét egyben lesütöttem, amiből hidegen és melegen is többször tudtunk enni. Ez jó is volt, sok szempontból kényelmes is, azon gondolkodtam, hogy ezt nyugodtan megtehetjük a most már kétszemélyes háztartásunkban is, talán csak az adagot kell csökkenteni.

A terv kész volt, csak annyi változott a vásárlás közben, hogy nem combot, hanem tarját vettünk, az sokkal jobban nézett ki. Igaz, jó nagy darab volt, de mégis látszott, hogy nem túlságosan zsíros, csak éppen „átszőtt”, amennyire kell, hogy majd ne legyen száraz. Csonttal együtt több volt, mint két kiló.

Itthon aztán kicsontoztam, kettévágtam. Mivel soknak találtam, először közepéből vágtam négy szép szeletet, azt félretettem, majd jó lesz máskor, szeletben sütve. A csontot is eltettem a fagyasztóba, abból leves lesz.

A két nagyobb húsdarabot tepsibe fektettem, a fűszerezést is úgy intéztem, hogy utána már ne kelljen rakosgatni. Sóval, majoránnával bedörzsöltem, bekentem három evőkanálnyi libazsírral (az volt itthon), köré dobáltam egy fej fokhagymát, amit meghámozva gerezdenként két-három darabra vágtam.

Lefedve forró sütőbe tettem, de a fokozatot azonnal levettem 160 fokra. Így sütöttem egy órát. Akkor levettem a fedőt, a húst megfordítottam, közben rálocsoltam egy fél kisebb üveg lecsót. A továbbiakban néha meglocsoltam a saját levével, és amikor úgy éreztem, hogy már egészen puha, és beleszúráskor már átlátszó (nem piros) lé jön belőle, akkor felerősítettem a hőfokot maximumra, és körbepirítottam a húst.

Aztán kiemeltem egy tálra a szaft nélkül, és lefedve hagytam kihűlni – úgy nem szárad ki a széle sem.

Hidegen jól, vékonyra is szeletelhető, akár zsíros kenyérrel, akár csak salátával (ha fogyósabban akarom) nagyszerű reggeli vagy vacsora. És bár a külseje inkább barnás, ahogy az egy sültnél megszokott, amikor vágok belőle egy szeletet, ott érdekes, szép, rózsaszínes. Nem úgy, mint a nem átsütött, szándékosan rozéra hagyott húsok, ez más szín, más árnyalat, de jól, gusztusosan néz ki.

Ebédnek pedig a levágott szeleteket sütőben vagy mikróban meg lehet melegíteni. Ehhez hagymás rizst csináltam – a párolt rizst jól megpirított hagymával összekevertem – ezt mi nagyon szeretjük. Saláta helyett pedig tkemali, vagyis grúz fűszeres szilvamártás volt hozzá, ami a pikáns, csípős, savanykás ízével remekül kiegészítette.

És ezzel gyakorlatilag el is mondtam ezt az ételt.

A fél kiló csirkemájat megtisztítottam a hártyáktól, zsinóroktól, ahogy máskor is, ezzel egyúttal mindegyikből minimum két darab lett. Amelyik jó nagy volt, elvágtam még kisebbre.

(Az óhatatlanul keletkezett törmeléket félretettem, később egy kis libazsírban megsütöttem, pár szendvicsre elég.)

Őszibarackbefőttet nem túl kicsi kockára vágtam, és serpenyőben addig pirítottam, megszórva kevés gyömbérrel és fehér borssal – óvatosan, hogy ne nagyon törjön össze – amíg karamellizálódni kezdett. Akkor áttettem egy tűzálló tálba. A serpenyőbe nagyon kevés olajat tettem, és átpirítottam rajta a májat, addig, amíg kívülről minden darab színe kivilágosodott. Ezt is a tálba tettem a barack közé. Betettem a sütőbe 160 fokra, amíg megsült a tócsni, ill. lepcsánka – én magammal abban maradtam, hogy a kicsi, kanállal szaggatva, bővebb olajban sütött lesz a tócsni, a palacsintasütős változat a lepcsánka. Végül is valahogy nevezni kell, és én valamikor régen a lepcsánkát valakinél így ismertem meg.

Kb. egy kiló ún. salátaburgonyát (ez nem szétfővős) meghámoztam, finomra reszeltem. Elkevertem két evőkanál liszttel, két tojással, sóval, borssal.

A serpenyőbe pici olajat kentem, mint a palacsintához, és a krumplis masszát fél centis rétegben szétkenve rajta, megsütöttem, közben persze megfordítva, hogy mindkét oldala megsüljön. Ebből az adagból hat darab lett.

Tálalásnál a kisütött „krumplipalacsinta” felére halmoztam a barackos májat, és ráhajtottam a másik felét – mint egy klasszikus omlettnél.

A májnak, mint máskor is, nagyon jót tett a gyümölcsös keverés, ettől kevésbé tűnik töménynek. Ilyen lepcsánkás köretet pedig már máskor is csináltam, most sem volt kevésbé jó, én szeretem minden formában.