És ezzel gyakorlatilag el is mondtam ezt az ételt.

A fél kiló csirkemájat megtisztítottam a hártyáktól, zsinóroktól, ahogy máskor is, ezzel egyúttal mindegyikből minimum két darab lett. Amelyik jó nagy volt, elvágtam még kisebbre.

(Az óhatatlanul keletkezett törmeléket félretettem, később egy kis libazsírban megsütöttem, pár szendvicsre elég.)

Őszibarackbefőttet nem túl kicsi kockára vágtam, és serpenyőben addig pirítottam, megszórva kevés gyömbérrel és fehér borssal – óvatosan, hogy ne nagyon törjön össze – amíg karamellizálódni kezdett. Akkor áttettem egy tűzálló tálba. A serpenyőbe nagyon kevés olajat tettem, és átpirítottam rajta a májat, addig, amíg kívülről minden darab színe kivilágosodott. Ezt is a tálba tettem a barack közé. Betettem a sütőbe 160 fokra, amíg megsült a tócsni, ill. lepcsánka – én magammal abban maradtam, hogy a kicsi, kanállal szaggatva, bővebb olajban sütött lesz a tócsni, a palacsintasütős változat a lepcsánka. Végül is valahogy nevezni kell, és én valamikor régen a lepcsánkát valakinél így ismertem meg.

Kb. egy kiló ún. salátaburgonyát (ez nem szétfővős) meghámoztam, finomra reszeltem. Elkevertem két evőkanál liszttel, két tojással, sóval, borssal.

A serpenyőbe pici olajat kentem, mint a palacsintához, és a krumplis masszát fél centis rétegben szétkenve rajta, megsütöttem, közben persze megfordítva, hogy mindkét oldala megsüljön. Ebből az adagból hat darab lett.

Tálalásnál a kisütött „krumplipalacsinta” felére halmoztam a barackos májat, és ráhajtottam a másik felét – mint egy klasszikus omlettnél.

A májnak, mint máskor is, nagyon jót tett a gyümölcsös keverés, ettől kevésbé tűnik töménynek. Ilyen lepcsánkás köretet pedig már máskor is csináltam, most sem volt kevésbé jó, én szeretem minden formában.