àlabeck

Valaki nemrégen azt mondta (írta) nekem, hogy az olvasóimat nem érdekli, ha nekem valami személyes gondom, bajom van, kizárólag az, hogy a blogon találjanak ötleteket a főzéshez, ahogy azt megszokták nálam.

De van az úgy néha, hogy nem megy. Volt olyan időszak, amíg nem az volt a fő gondolatom, hogy változatos legyen a főzés, bár ez igazán a mániáim közé tartozik. Szerencsére a – bár nem igazán, de talán mégis, és egyelőre a nyár helyett – kezdődő tavasz kisegített a szezonális zöldségfélékkel, például a spárga és az újkrumpli megunhatatlan párost alkot.

Ezért ez többször is szerepelt, például a kertben, tárcsán sütve is. Ha a csirkemell helyett sertéstarját sütök, a zöld spárgát pedig fehérre cserélem, máris másféle az étel. Nagyon fontos ilyenkor, hogy a tárcsára pakolás, tehát a sütés sorrendje megváltozik. A sertéshús nehezebben, lassabban sül, tehát azzal kezdem, és mivel a tarja nem száraz hús, elég éppen csak kizsírozni a tárcsát. Aztán amikor már majdnem jó, szélére húzom, ekkor jön a közepére, a húsból kisült zsírba a krumpli. És még később a spárga. Előfordult, hogy közben egy-egy húst már jónak találtam, akkor azt kivettem, ne süljön túl, és a végén egy percre visszatettem átmelegedni.

Ez alkalommal sikerült olyan szép húst venni, amilyet mindig is szeretnék, amikor tarjasütésre szánom magam. Kis átmérőjű volt, alig-alig látható zsírral, viszont szépen, márványosan átszőve vele. Sikerült is úgy puhára sütni, hogy nem volt éppen szétesős – a frissen sült hús nem is szokott – mégis vajpuhának éreztük. Ehhez semmi különleges pácot nem használtam, csak este megszórtam só, bors, fokhagymapor, hagymapor, majoránna keverékkel, szárazon, úgy tettem a hűtőbe a másnapi sütésig.

Aztán már csak a tányéron szórtam meg frissen vágott petrezselyemmel - ez most így lett petrezselymes krumpli.

Jó dolog a kertben sütni-főzni, jó dolog a nyár – de hol van?

Újabb kenyérre kenős készült a maradékból.

Többek között ezért is jó májat sütni, mert ha a félkilós fagyasztott csirkemájat használom, akkor egészen biztos, hogy azt ketten nem esszük meg egy ebédre. Van olyan elkészítési mód, ahogy még másnap, megmelegítve is meg lehet enni, de a sima sült máj nem szereti a melegítést, attól a széle kiszáradna, és úgy már nem nagyon jó.

És maradt valamennyi spárga is, amennyi semmiképpen nem lett volna elég még egy alkalomra.

A maradék májat – mivel igazán jó puha volt – egyszerűen villával összetörtem. Azt akartam, hogy nem pempős, hanem kicsikét darabos legyen. Két keményre főzött tojást apró kockákra vágtam, hozzákevertem (úgy vágtam kicsire a tojást, hogy egy drótos szeletelővel, óvatosan megfordítva három irányban). Tettem még bele kb. két teáskanál libazsírt, hogy könnyebben kenhető legyen. Megsóztam, egy kevés mustárt is adtam hozzá. Végül a spárgát kevertem bele, amelyet szintén pici darabokra vágtam.

És ezzel elkészült egy nagyon jóízű májkrém, ill. -pástétom. Ebből is látható, hogy elég akár csak egy-két összetevőt megváltoztatni, beletenni, máris új változat, új íz alakul.

Gondoltam rá, hogy töltött tojást csinálok belőle, mert ahhoz is ilyen hasonló, kicsit darabosat szoktam keverni, de végül maradt a kenyérre kenős felhasználás. Abban a formában majd megcsinálom, ha valamilyen alkalomra többen leszünk, úgy érdekesebb. Így meg kiadósabb.

És még hagyma is hozzá. Ezzel el is mondtam az egészet.

Ha valaki szeretne egy olyan ebédet, ami gyors is, finom is, szezonális, és mindehhez még az ára is igen kellemes – tehát elég olcsó – akkor igazán jó szívvel ajánlom ezt az összeállítást. Elég jól illik szerintem egy kímélős, tehát nem hizlalós étrendbe is.

A zöld spárgát még egyáltalán nem unjuk, gondolom, addig fogjuk enni, amíg kapható a piacon. Én továbbra is kissé meghámozom, annak ellenére, hogy sokak szerint nem szükséges. Hallottam már, nem is egyszer, hogy nem hámozták, csak letörték a fás végét, megfőzték, és végül ki kellett dobni, mert keserű volt. Inkább nem kockáztatom ezt, tehát a virágja-feje alatt indulva, úgy nagyjából a felét meghámozom, aztán töröm-vágom le a végét. Nem főztem, hanem pároltam, először egy nagyon kevés olajon megpirítgattam, aztán kicsit megsózva, lefedve pár perc alatt puhára pároltam, végül ismét kinyitva még egy kicsit pirítottam.

A csirkemájat – mivel fagyasztott volt, már este áttettem a hűtőbe – hártyátlanítás és zsinórtalanítás után egyenként két-három darabra vágtam. Szűrőben lecsorgattam, majd papírtörlővel föl is itattam róla a nedvességet (többé-kevésbé). Ezután megsóztam és megszórtam kevés majoránnával is. Nem túl sok olajban megsütöttem, néha átforgattam, végül egyet elvágtam, hogy megnézzem, átsült-e. Én nem szeretem, ha véres marad a közepe, de túlsütni sem jó, ezért éppen csak eddig a pontig kell.

Közben egy jó nagy fej hagymából lyoni hagymát sütöttem. (Ez a csíkokra vágott, lisztezett, bő olajban gyorsan kisütött hagyma.) Mi nagyon szeretjük, és ha véletlenül túl sok hagyma van itthon, és félek, hogy megromlik, ez mindig elég ürügy, hogy ilyet süssek.

Aztán meg, ha ilyen módon sikerül elfogyasztani a még itthon lévő öreg vöröshagymát, akkor már inkább friss főzőhagymából vásárolok nemcsak salátához, hanem főzéshez is.

Már ahogy odaértünk a kis házunk kertkapujához, nem túl szép látvány fogadott. A kapu mellett, a kert sarkában áll ugyanis a cseresznyeszilva-bokor. Általában elég jól mutat a bordós árnyalatú leveleivel akkor is, ha már a szép és nagyon illatos rózsaszín virágok már átadták helyüket az akkor még egészen aprócska bogyóknak. Most azonban először föl sem fogtam, mi a furcsa. A bokron alig volt pár árva levél. Ahogy beljebb mentünk a kertbe, a föld száraz levelekkel beterítve, mintha csak ősz lenne. Ezek meg a mogyoróbokorról levert levelek és kisebb ágak voltak. Aztán hasonló kép végig – még szerencse, hogy nem nagyon nagy a kert.

A kedves, nagyon öreg cseresznyefáról azonban nemcsak levelek és kisebb ágak törtek le, hanem az egyik nagy. Már jól látszott, hogy gyümölcs is lett volna rajta szépen. De ahogy a megmaradt ágakon végignéztem, nem nagyon volt rajta cseresznye. Valahogy azokat is lefújta a szél.

Az már csak igazán mellékes, hogy a fügefán, amin tavaly annyi gyümölcs volt, hogy alig győztem enni és befőzni, most egy árva levél sincs.

Egyébként az itthoni erkélyen is összetördelte a szél a bimbókkal teli rózsaloncot, és a ládákban lévő virágok is igen furcsán néznek ki.

És akármennyire is elszomorítanak ezek, természetesen ez mind semmit nem jelent azoknak az embereknek, családoknak a viszontagságaihoz képest, akiknek a házát, mindenét elvitte az áradás. Pedig ők igazán nem ártéren, nem olyan helyen építették fel a házukat, ahol ilyesmi esetleg várható lett volna. Most olyan kis patakok is „megbolondultak”, amelyeknél erre senki sem számított.

Nagyon itt lenne már az ideje, hogy elkezdődjön a szép, egyenletesen meleg nyári idő, napsütéssel, és legfeljebb egy-egy frissítő esővel és enyhe szellővel. Én már nagyon várom.

Már megint nem tudtam jobban, érdekesebben hangzó nevet adni.

Pedig az étel – én csodálkoztam rajta leginkább – nagyon finom volt. Ez is a „csapjunk össze gyorsan valamit” kategóriába tartozik.

Egy csík, ~15 dkg jó húsos kolozsvári szalonnát felvagdostam, és megsütöttem. Annyira kevés zsírja volt, hogy rá kellett segíteni kicsit, hozzátettem egy kanál libazsírt, végül azon sikerült megpirítani. A sült szalonnadarabokat kihalásztam, félretettem. A zsíron megfonnyasztottam egy nagyobb fej kockára vágott vöröshagymát, utána egy csokor felkarikázott zöldhagymát, amibe a zöldjének szebb részeit is belevágtam. Addig sütöttem, amíg kissé színesedni kezdett, akkor raktam hozzá három gerezd aprított fokhagymát és egy padlizsánt, egy-másfél centis kockákra vágva. Elég erős fokozaton sütöttem, hogy lehetőleg ne engedjen levet. Amikor kellően megpirult, visszatettem a szalonnát, és kóstolás után kicsit megsóztam a keveréket.

Közben megfőztem fél zacskó (25 dkg) metélt tésztát, leszűrtem, és belekevertem a serpenyőben lévő raguba. Együtt az egészet még összemelegítettem, és máris tálaltam. Semmi egyéb nem hiányzott hozzá.

És mégis, mivel ez kettőnknek nem egynapi adag volt, másnap kipróbáltuk egy kis „ráadással” is, pusztán csak a változatosság kedvéért. Én sajtot reszeltem rá magamnak, párom pedig házi ketchuppal, tehát fűszeres paradicsommártással próbálta ki. Ezzel is mindketten elégedettek voltunk.

Párom szerint tudta ő mindig, hogy nem bolondok az olaszok, hogy annyi tésztát esznek, hiszen nem kell hozzá sok, csak néhány jó anyag, és máris sokféle ételt lehet csinálni. És így aztán nem is unalmas.

És mióta mindenféle szakemberek kiderítették, hogy a régebben gondolttal ellentétben a tészta nem is (annyira) hizlal – főleg, ha durumlisztből van – semmi akadálya, hogy gyakrabban kerüljön az asztalunkra, persze változatosan és mégis gyorsan elkészítve.