àlabeck

Már megint nem tudtam jobban, érdekesebben hangzó nevet adni.

Pedig az étel – én csodálkoztam rajta leginkább – nagyon finom volt. Ez is a „csapjunk össze gyorsan valamit” kategóriába tartozik.

Egy csík, ~15 dkg jó húsos kolozsvári szalonnát felvagdostam, és megsütöttem. Annyira kevés zsírja volt, hogy rá kellett segíteni kicsit, hozzátettem egy kanál libazsírt, végül azon sikerült megpirítani. A sült szalonnadarabokat kihalásztam, félretettem. A zsíron megfonnyasztottam egy nagyobb fej kockára vágott vöröshagymát, utána egy csokor felkarikázott zöldhagymát, amibe a zöldjének szebb részeit is belevágtam. Addig sütöttem, amíg kissé színesedni kezdett, akkor raktam hozzá három gerezd aprított fokhagymát és egy padlizsánt, egy-másfél centis kockákra vágva. Elég erős fokozaton sütöttem, hogy lehetőleg ne engedjen levet. Amikor kellően megpirult, visszatettem a szalonnát, és kóstolás után kicsit megsóztam a keveréket.

Közben megfőztem fél zacskó (25 dkg) metélt tésztát, leszűrtem, és belekevertem a serpenyőben lévő raguba. Együtt az egészet még összemelegítettem, és máris tálaltam. Semmi egyéb nem hiányzott hozzá.

És mégis, mivel ez kettőnknek nem egynapi adag volt, másnap kipróbáltuk egy kis „ráadással” is, pusztán csak a változatosság kedvéért. Én sajtot reszeltem rá magamnak, párom pedig házi ketchuppal, tehát fűszeres paradicsommártással próbálta ki. Ezzel is mindketten elégedettek voltunk.

Párom szerint tudta ő mindig, hogy nem bolondok az olaszok, hogy annyi tésztát esznek, hiszen nem kell hozzá sok, csak néhány jó anyag, és máris sokféle ételt lehet csinálni. És így aztán nem is unalmas.

És mióta mindenféle szakemberek kiderítették, hogy a régebben gondolttal ellentétben a tészta nem is (annyira) hizlal – főleg, ha durumlisztből van – semmi akadálya, hogy gyakrabban kerüljön az asztalunkra, persze változatosan és mégis gyorsan elkészítve.