Az adzsika (аджика) alapvető ételízesítő a kaukázusi konyhában. Az alapja piros színű, erős paprika, fokhagyma, só. (A név abház nyelven egyszerűen sót jelent, a máshol elterjedten adzsikának nevezettet ott apyrpyl-dzsikának (апырпыл-джика) hívják, ez pedig paprikás só.
És ehhez jöhet még számtalan további összetevő; szinte kötelező a koriander, ami a grúz – és más kaukázusi – konyha nagyon gyakori fűszere; sárgarépa, édes paprika, paradicsom, alma. Végtelen a variációs lehetőség, és ezt ki is használják. Ha nem annyira sűrű és sós a végeredmény, akkor nemcsak ételízesőként, hanem szószként is tökéletes. Még keverni is szokták egy másik híres mártással, a tkemalival. Képtelenség felsorolni, érdemes kísérletezni az ízekkel.
Én az alap-adzsikát vásárolni szoktam, nem készítek, nem fogy annyi belőle, hogy érdemes lenne. De a változatok … az más. Például a tkemali is nagy kedvencünk.
Az almás adzsika egy szelídebb szósz, nem annyira erős, csak csípős, pikáns ízű mártás, amit további hígítás nélkül, esetleg fűszerekkel ízesítve – bazsalikom, koriander, zeller, tárkony stb. – lehet felhasználni húsokhoz, halakhoz, csirkéhez, de zöldségételekhez is. Mártogatósnak is kellemes. Ehhez is igen sok recept van a neten, azokból kombináltam össze.
Nem csináltam túl nagy adagot, hiszen csak ketten vagyunk, nem eszünk olyan sokat, és van másféle mártás is, de mindenképpen ki akartam próbálni, ilyet még nem főztem:
1 kg paradicsomot, ½ kg kápia paprikát, három nagyobb, savanykás almát (kb. 40 dkg), ½ kg sárgarépát, egy fej fokhagymát és 5 pici darab erős paprikát megtisztítottam, feldaraboltam, majd turmixgépben összeaprítottam. (Lehet aprítóval, húsdarálóval – ahogy tetszik.)
Lábosban hozzátettem még kb. fél pohár olívaolajat, kiskanál sót. Kevergetve főztem kb. félóráig, aztán kisebb üvegekbe tettem, lezártam, és száraz dunsztba – pokrócok közé csomagolva – tettem másnapig.
Már csak a címkék hiányoztak, a helye a spájzban már elő volt készítve.
Régebben – otthon is, menzán is – ha azt mondták, főtt tészta van ebédre, akkor többnyire édesen képzeltük el. A diós, a mákos, lekváros és jobb napokon a rakott tészta volt a gyakori. A túrós tészta édes, a túrós csusza sós, jó sok szalonnapörccel. (Ezen lehet vitatkozni, melyik az egyedül üdvözítő változat, szoktak is...) Ami nem édes, pl. a krumplis tészta és a káposztás cvekedli, az már más kategória, az elé talán egy kicsit kevésbé sűrű leves is elég volt. És ne feledkezzünk meg a sokak által nagyon nem kedvelt grízes tésztáról sem, amit sokan sóval, savanyú uborkával ettek, mások – például én – lekvárral, lehetőleg házi baracklekvárral, még többen sehogy sem.
Azt gondolom, hogy az olasz konyha terjedésével, ismertebbé válásával kezdődött a tésztaételek átértékelése, sokszínűbbé alakulása nálunk is. Talán az olasz tengerparti, apartmanos nyaralások segítettek, aztán a pizzériák megjelenése nálunk is, no meg a tévé, nem utolsósorban.
Most, hogy már nincs meg a kiskertünk, az erkélyen növesztem a kedvenc fűszereimet, részben a virágok között, részben meg az ablakpárkányon. Mindegyik igazán jól néz ki, de főleg a bazsalikom nagyon kitett magáért, csodásan nő, terjed, gyönyörű. És ahányszor lecsípkedek belőle egy adag levelet, legalább háromszor annyit hoz helyette.
Szeretem az ilyen és hasonló hústekercseket. Nem túl bonyolultan lehet elég mutatós ételt csinálni, ami ráadásul finom is. Tapasztalatom szerint így biztosan nem szárad ki a hús – legalábbis ahhoz nagyon kellene igyekezni, túlsütni stb.
Én most azért választottam a zöldbabot, mert valamiért azt ritkábban szoktuk alkalmazni alapanyagként, és talán nem eléggé változatosan, pedig nagyon finom, gyenge, szálkátlan. (Ahol ezt a receptet 
Továbbra is tudnám dicsérni – mint ahogy már többször tettem – a tökfélék sokoldalúságát, előnyeit, és hogy mi még mindig nem untuk meg. De minek, mikor ez egyértelműen kiderül az elmesélt ételeim leírásából.
Utolsó kommentek