àlabeck

Világéletemben szerettem a karalábét – sokáig kizárólag nyersen. Középiskolás koromban volt az iskolánknak egy nyári tábora, amit én – és még sokan mások – nagyon szerettem. Ott magunk gazdálkodtunk, mindent megtettünk, hogy a lehető legolcsóbban szerezzük be az alapanyagokat. Például elmentünk a közeli tsz-be (van, aki még tudja, mi az?) borsót, karalábét, krumplit szedni, felesben, ami azt jelenti, hogy fizetést nem kaptunk, de cserébe megkaptuk az ebédre valónkat. Természetesen nem mi magunk főztünk, erre volt egy aranyos néni (talán még fiatalabb lehetett, mint én most), aki szuperül főzött, de a kuktáskodást, mosogatást nekünk kellett vállalni. Egyszer éppen „konyhás” voltam, amikor a karalábéfőzelék került sorra. Sámlikon ültünk az udvaron, hámoztuk, daraboltuk a karalábét, én meg persze kóstolgattam is bőven, szerencsére volt elég. Aztán mikor az ebédre került sor, mondtam, hogy én már megettem az adagomat, megfőzve inkább nem kérem.

Aztán, pár évvel később, kipróbáltam a töltött karalábét (ezért vettem a karalábévájót életem első „nyugati” utazásán, mert valamiért akkoriban itthon nem volt, az első próbáimkor egyszerű kiskanállal véstem a tölteléknek való helyet). Később a nagyobb darabokból inkább egyszerűen csak húsgombócos karalábéfőzelék-féle volt/van, úgy is szeretem, hiszen mégiscsak más íze van, mint a natúr főzeléknek. És ha jó kedvemben voltam, később már a húslevesből is megettem, bár nem az a kedvencem. Hiába, fejlődni kell.

Mostanában tele a város szebbnél szebb és ráadásul nem drága karalábéval. Nem is állok ellen, szinte minden vásárláskor veszek egy-két darabot, amit aztán meghámozok, vékony gerezdekre vágok, és este – mondjuk tévézés közben – elrágcsálok. De utoljára valami elképesztően nagy darabok voltak, abból is vettem kettőt, miközben még volt itthon egy valamicskével kisebb.

Ennyit azért már nem csak csipsz helyett akartam elrágcsálni. Eszembe jutott, hogy amikor a lányom még picike volt, volt egy időszak, amikor alig volt olyan étel, amit megevett, akkor sütöttem neki karalábét, szalmakrumpli méretűre vágva, olajban. És szívesen ette.

Most gyalultam, ha már van ilyenem, az kényelmesebb, gyorsabb, egyenletesebb. 10 mm-es hasábokra. A sütőtepsiben, szétterítettem, enyhén megsóztam, kb. négy teáskanálnyi olajjal meglocsoltam, kézzel átforgattam, hogy mindenhol érje. A sütőbe tettem 170 fokra, légkeveréssel. Mivel a karalábé az óriási mérete ellenére friss, gyenge volt (mert persze azért darabolás közben csipegettem belőle), 15 perc alatt megpuhult. Ekkor átkapcsoltam grillre a sütőt. Amikor kb. 10 perc után pirulni kezdett, átforgattam, és további 10 perc alatt megsütöttem. Jócskán összement, nyilván nagy volt a víztartalma.

Közben csirkemell-szeleteket – a fagyasztóból elővett, de saját készítésű – fűszeres vajjal egyik oldalukon megkentem, majd fekete-erdei sonkába tekerve serpenyőbe pakoltam. (A sonka éppen csak zsíros volt, így kicsit más lett, mint a baconba csomagolt, de csöppet sem volt száraz.) Nem tűztem meg a tekercseket, csak a nyitottabb résszel lefelé raktam le. A serpenyőt a tűzhelyen felforrósítottam, ezzel már össze is sült a sonka, a hús. Ezután nagyon kevés vizet tettem alá, befedtem, csökkentettem a hőfokot. Párszor megfordítva megsütöttem a hústekercseket, ugyanúgy ellenőriztem, hogy elkészült-e, ahogy a süteményeket szoktuk, vagyis megszúrtam, és amikor nem jött húslé belőle, elzártam.

Mindenkinek csak ajánlani tudom az így sült karalábét! És sokkal laktatóbb is volt, mint gondoltam, kevéske maradt belőle másnapra is. Igaz, úgy gondolom, a mai fajtáknak kevésbé erős is az íze, mint a régieknek, talán azért is könnyebb megszokni annak is, aki régebben nem szerette. És így elkészítve különösen kellemes, érdekes...