Nem egészen új recept itt a blogon a sztroganov (igen, szerintem magyarul így kell átírni a cirill betűs строганов szót, nem úgy, hogy Stroganoff, és azért kis kezdőbetűvel, mert ebben az esetben nem a családnévre, hanem csak az ételre gondolok), ami tulajdonképpen egy mártásos apróhús. Az eredetéről már írtam korábban, ahogy arról is, hogy marhahúsból, egész pontosan bélszínből kellene csinálni. Ez a hús nem igényel hosszas főzést, éppen ellenkezőleg, nem is szabad sokáig sütni, csak pikk-pakk megpirítjuk, kész. Manapság már elterjedt más húsokból is, olyanokból amelyeknek szintén elég egy hirtelen sütés. Az étel lényegét ezenkívül a mártás adja. Megfőztem már csirkemájból is, pulykahúsból is. Most csirkemell volt soron.
Egy nagyobbacska kicsontozott csirkemellet csíkokra vágtam – kb. 4×1 cm – már amennyire ezt a csirkemell formája lehetővé teszi. 30 dkg csiperkegombát jól megmostam, földaraboltam. Egy kis maréknyi szárított vargányát beáztattam.
Először a gombát sütöttem meg nagyon kevés olajon, egy akkora lábosban, hogy végül majd minden beleférjen. Nem sóztam és erős lángon sütöttem, persze azért így is enged levet. Az időközben megpuhult szárított gombát is hozzátéve addig kevergettem, amíg elfőtt a lé, és a gomba pirulni kezdett.
Ezután a hús következett. Egy kis „csalásként” tettem a serpenyőbe egy darab jó húsos kolozsvári szalonnát is, ami annyira nem volt zsíros, hogy kellett alátenni egy pici olajat is. Ezen pár perc alatt megpirítottam a csirkemell-csíkokat, majd a gombához tettem.
Két közepes fej hagymát felvágtam, úgy, hogy hosszában, majd keresztben is félbe, aztán hosszirányban szeleteltem. Aranybarnára pirítottam, aztán hozzákevertem két evőkanál paradicsompürét és egy bő evőkanál mustárt. Ezzel is sütöttem egy kis ideig, majd három közepes darab, kicsire vagdalt – természetesen saját készítésű – kovászos uborka következett. Megszórtam egy kanál liszttel, aztán fölengedtem két deci tejszínnel, összeforraltam. Az egészet a gombához-húshoz kevertem, beletettem még pár kanál (12%-os) tejfölt is. Végül még pár löttyintés fehérborral (rizlingszilváni – távolról sem vagyok borértő, ezért elég ennyi) is hígítottam, ízesítettem. Végül – mivel nemrég vettünk cserépben szép csilipaprikát, de sajnos elkezdett tönkre menni – belevágtam még két csilit, amelyekről utóbb kiderült, hogy teljesen szelídek, picit sem csípősek.
És ezúttal a klasszikus köretet választottam hozzá, hajdinát. Ahogy a készítését már régebben is megírtam, először forró vízzel, szűrőben jól megmostam, aztán szárazon addig pirítottam, míg pattogni kezdett. Kétszeres mennyiségű vízzel fölengedtem, mikor fölforrt, kikapcsoltam alatta a tűzhelyet. Idáig már előző este megcsináltam, másnapra az egész folyadékot beszívta, meg is puhult. Amikor a hús elkészült, a hajdinát úgy melegítettem meg, hogy egy fél pohár sós, forró vízzel elkevertem, felforraltam, ezt a kevés vizet még gond nélkül „megitta”, így végül kellően pergős lett.
Valahogy most már nem is értem, hogy miért nem szerettem én „annak idején”, régen, a „grécskát” (гречка). Így elkészítve jó. Vagy én változtam, vagy az alapanyag hajdina. Vagy mindkettő. Szerencsére a párom is így van vele, és egyébként is, ő is úgy gondolkozik, hogy nem lehet egy életen át csak krumplit enni.
Utolsó kommentek