Ezt a receptet nem én találtam ki. Valakitől kaptam (levélben), náluk az étel a reneszánsz marha névre hallgat.

Idézem az ő leírását:

„a szép nagy, ám relatíve vékony szelet marhahúst bekenem darált vöröshagymával, egyenletesen ráterítgetek nyers baconszeleteket, megszórom mazsolával és jól összegöngyölöm. A füstölt szalonna kiengedett zsírján párolt hagymára teszem, de azért melléhajintok némi fehér- és sárgarépát is. Darált dióval szórom meg (1-2 maroknyi), a fűszerezés pedig csak bors, kakukkfű. Amikor a marhája átpárolódott, a göngyölvényeket kihalászom, levét átpasszírozom, majd a szószba tenyérben megtördelt diót és mazsolát teszek, amik már a tálalásig is pont eléggé megpuhulnak. Burgonyakrokettel szokott menni, de volt már hercegnő burgonyával és burgonyafánkkal is.”

Csak keveset változtattam, a húsra való vöröshagyma mellé fokhagymát is tettem (mert szeretem) az aprítógépbe, azzal kentem be a húst. Az én hússzeleteim nem voltak túl nagyok, éppen csak össze tudtam tekerni, aztán hústűvel megtűztem. Ezeket később, a végső összeforralásnál kihúztam, akkor már nem esik szét a göngyöleg. Füstölt szalonna híján (annyi volt csak itthon, amennyit ráterítettem a hússzeletekre) csak olajon pároltam a hagymát a hús alá. És a fehérrépát is elfelejtettem, így csak sárga került mellé. Azt is a gépben aprítottam, ezután a levét nem passzíroztam, jó sűrű, nem túl darabos lett. És a szószba már csak mazsolát tettem, további diót nem.

A köret pedig egyszerű párolt rizs volt – itthoni népszavazás eredményeként (és lustaságból), de az is nagyon jól illett hozzá, éppen eléggé karakteres volt a hús és szósz íze. A kép távolról sem adja vissza a különleges ízt, amit az édes mazsola, a szintén kicsit édeskés répa, a dió sajátságos íze és a füstölt szalonna együttesen ad a sűrű mártásnak.

Nagyon finom volt, szeretjük az ilyen jellegű ételeket, köszönöm, Nóra!