àlabeck

Persze nem egészen a klasszikus angol reggelire szokásos, de sonkával és tojással töltött, illetve gyöngyölt csirkecomb.

Először a hat darab felső combot kicsontoztam. (Ez nem nehéz, az alsó felén a csont fölött éles késsel végigvágom, aztán alányúlok a késsel, a végeken kikanyarítva, hogy a porcos rész is kikerüljön. – A csontokat én félreteszem, többnyire a fagyasztóba, aztán levesbe teszem, illetve alaplét főzök belőle.) A szélén lévő vastagabb hús bevágásával és kihajtásával nagyobb, egyenletes vastagságú szeleteket formáztam belőlük.

15 dkg füstölt főtt sonkát apróra vágtam, serpenyőben átpirítottam. Egy tojást egy kis tejjel felvertem, ráöntöttem a sonkára, kevergetés nélkül egy perc alatt megsütöttem. Amíg a sonkás tojás hűlt, a csirkedarabokat a külső, bőrös felén szárnyashoz való fűszerkeverékkel beszórtam, a másik oldalt zöldfűszeres sóval szórtam, de csak enyhén, hiszen a sonka sós.

A rántottát hat darabra osztottam, a csirkeszeletek belső oldalára fektettem, feltekertem. A nyitott felével alul forró serpenyőbe tettem, így rögtön összekapja a szélét, aztán kisebb fokozaton, lefedve sütöttem puhulásig.

Közben kockára vágott krumplit sós vízben nem túl puhára főztem, tepsibe terítettem. Az addigra már kisült csirkezsírral meglocsoltam, forró sütőbe tettem kb. 15 percre. Akkor közéraktam a húst, és együtt, felső lángon készre pirítottam.

Tulajdonképpen lehetett volna együtt az egészet a sütőben sütni, mint más „rendes” tepsis sültet, de így gyorsabb, és mivel a töltelék miatt a húsdarabok vastagabbak is, biztonságosabban tudtam ellenőrizni, hogy mikor sült/főtt át, és nem fenyegetett az a veszély, hogy addigra a krumpli szétfő.

Húsvét utánra is ajánlom, ha netán maradna a sonkából, olyankor talán jól jön egy szénhidrátban szegény menü :)

Talán most már valóban itt a tavasz. Ami engem illet, éppen ideje volt, elegem volt a hidegből, szürkeségből, élvezem a napsütést, a madárhangokat, ami még itt a város közepén is képes legyőzni a forgalom zaját. De úgy látszik, nehezen tudom kivárni, amíg megjelennek a friss zöldségfélék, például a borsó. (Igaz, abból először mindig levest főzök.) Addig is marad a mélyhűtött. Most találtam egy „zsenge zöldborsó”-t, és kiderült, a név igazat mondott; valóban zsenge, apró, finom. 40 (vagy 45) dekás csomag volt.

Ez a főzelék nálam nagyon egyszerűen készül, ugyanúgy, mint a finomfőzelék; a borsót kevés olajon átforgatom – ettől szép élénk zöld lesz a színe. Fedő alatt párolom, szinte csak cseppenként teszek hozzá vizet, ha nem puhulna meg a saját levében. Ehhez a borsóhoz nem kellett, kb. 5 perc múlva jónak ítéltem, akkor megsóztam, rászórtam egy csipet kakukkfüvet. Közben egy szűk evőkanál lisztet kb. 1 deci tejjel elkevertem, ezzel behabartam a borsót. (Néha keményítőt használok hozzá, de a kukoricaliszt is jó.) Jó adag petrezselymet is kevertem hozzá. Mikor felforrt, még tettem hozzá tejet, mert túl sűrűnek találtam.

Sült császárhússal jó kombináció volt: a főzelék lágyabb íze kiegészítette a karakteresebb húsos szalonnáét.

Akármennyire szeretem a húsból és különböző zöldségekből készült összeállításokat, ahhoz, hogy ne unjam meg, változtatni kell. Megpróbáltam végignézni, hányféle hasonlót írtam már le, de feladtam, talán majd máskor. A lényeg, hogy elég sok. Gyakran használok készen (fagyottan) kapható zöldségkeveréket, igen változatos a kínálat. A mostaniban volt spárga, kukorica, paprika, brokkoli is.

Először egy felkockázott hagymát világosbarnára pirítottam kevés olajon, beletettem három gerezd felvagdalt fokhagymát, majd a húskockákat (30 dkg pulykacombból volt, de bármilyen más húsból is lehet). Kevergetve kissé megpirítottam, aztán megszórtam három evőkanál darált dióval, azt is vele pirítottam pár percig, majd megsóztam, kevés vízzel felengedtem, lefedtem, így pároltam, amíg majdnem puha volt. Akkor hozzáadtam a 40 dkg zöldséget. Annak sem kell több, mint néhány perc a puhuláshoz. Tekertem rá egy kis borsot, ráöntöttem 2 deci tejszínt. Jól összeforraltam, és kész.

Nem mondhatom, hogy ez lenne a világ leglátványosabb étele, viszont nagyon finom. A diót nem érezni külön, csak nagyon jóízű, sűrű mártás keletkezik tőle. Igény esetén szerintem jól illik hozzá pl. egy rizsköret, de krokett vagy egyszerű tört krumpli is.

Megígértem, hogy pótolom régóta húzódó elmaradásaimat. A körkérdések sorában Mirelle volt olyan kedves, hogy kérdezett a kedvenc szakácskönyveimről.

Régóta nem vettem szakácskönyvet, nincs meg egyik sem a mostanában legnépszerűbbek közül, de szívesen megnézem őket – mármint a szerzőket; Jamie-t, Nigellát, Gordont, Stahlt és másokat is – a tévében, akár többször is. Mostanában ha receptet keresek, ezt inkább az interneten teszem, a könyvespolcom régen betelt, gyakorlom az önfegyelmet.

Úgy általában is szeretem a szakácskönyveket – csakúgy, mint az egyéb könyveket. Szeretem nézegetni, olvasgatni akkor is, ha éppen nem keresek konkrétan semmit. Ötleteket próbálok meríteni belőlük. Az viszont nagyon ritkán fordul elő, hogy pontosan kövessem egy recept utasításait, kivéve a süteményeket, bár azon is változtatok, de ez többnyire a cukor mennyiségére korlátozódik, azt látatlanban, ki nem próbált receptnél is csökkentem. Ami az ételeket illeti, ellesek ezt-azt, és aztán megcsinálom a saját ízlésem, szokásaim szerint.

Mint sokaknak, nekem is első szakácskönyvem a Horváth Ilona volt, ugyanaz a példány ma is megvan, bár atomjaira esett szét. Azóta már jó sok kiadást megért, de nem vettem újat, megtartom az „emlékpéldányomat”.

Aztán a másik klasszikus, az Ínyesmester, az is hasonló állapotban, de ez mit sem von le az olvasmányosságából. És kiegészítésképpen az Ínyesmester éléskamrája, befőzési és egyéb télire való tanácsokkal.

Frank Júlia könyveit is szívesen forgattam, főleg azt szeretem benne, hogy nem érzem kötelező előírásnak a receptjeit, inkább mintha ő maga is csak tippeket akarna adni. Első volt nálam a Szárnyasparádé c. könyve (1986-ból). Hát az ő viszonylag új könyvét megvettem, gondoltam, abban benne vannak a régi receptek, és akkor három helyett csak egyet kell megtartani, de hogy ez mennyire nem sikerült, már megírtam. Nem az a baj, hogy érdekes címeket ad, mint például a Nem lehet abbahagyni csirke, vagy Ínyencfalatok Frank módra és még sok minden Júlia módra, hanem az, hogy kereséshez ez egyáltalán nem segít, sőt, lehetetlenné teszi; nem derül ki, hogy miről van szó.

Sütemény ügyben – a nagymamám kézzel leírt receptjein kívül a szintén tőle megmaradt dr. Oetker füzetkéje a kedvencem, hasonló a reprint Váncza: Sütemények, amit már említettem régebben.

Hogy mennyire vegyes a szakácskönyvtáram, jól mutatja a képen lévő két könyv, amelyek egymásnak pontosan az ellentétei. Az egyik teljesen a hagyományos, „magyaros” konyhát képviseli, első kiadása 1968-ban jelent meg, a másik – mint az alcíme is mutatja – félvegetáriánus, kicsit diétás, és abban is találtam jó ötleteket.

Mégis azt hiszem, az a lényeg, amit Török Erzsi írt a könyvének előszavában:

Mit főzzünk? – Röviden: jót és jól.
....

A főzéshez, mint minden művészethez, három dolog kell: figyelem, gyakorlat és az ügy szeretete.

Egyáltalán nem kell másnap ahhoz, hogy ilyen levest együnk. Én a savanyú káposztát minden módon szeretem, az édeset is sokféleképpen, bár abban akad egy-két kivétel.

Amikor az üdülésből hazaérkezve (ahol jócskán túlettük magunkat) felmértem, hogy mi van itthon, beleértve a néhány darab sült debrecenit is, az első gondolatom a paprikás krumpli volt, de elvetettem, mert valami kevésbé laktatóra, szénhidrátban szegényebb ételre vágytam. A hűtő aljában lapult egy fél kilós, csomagolt savanyú káposzta – ez nagyon praktikus, fémfóliába csomagolt, hosszú eltarthatósági idejű, nálam a jó, ha van itthon kategóriába tartozó dolog. És még egy adag füstölt lé is volt a fagyasztóban.

Egy evőkanál lisztet kevés olajon nem túl sötétre megpirítottam. Pirospaprikát kevertem bele, kb. fél liter vízzel apránként felengedtem, majd hozzátettem a szintén fél liternyi füstölt levet. Lassan forraltam, közben a káposztát kissé felvagdostam, aztán a forró lébe tettem. A debrecenit karikára vágtam, azt is beletettem. Egyáltalán nem volt baj, hogy ez már sült volt, inkább még jót is tett az ízének. Addig főztem, amíg a káposzta megpuhult.

Ha éppen nincs füstölt lé, nem árt bele legalább néhány karika jó füstölt kolbász, aztán a debreceni helyett még lehet virslit is belefőzni. Egy kis köménymag mindenképpen jó bele, az nemcsak ízben illik a káposztához, hanem az emésztését is segíti. Én most azért nem tettem külön, mert ebben a kolbászban volt elég.

A tányéron még tejfölt tettem rá, mellé pedig friss kenyeret.